Kétszáz éve, 1820. december 26-án halt meg Joseph Fouché, a francia forradalom és a császárság időszakának egyik legérdekesebb alakja, Napóleon rendőrminisztere.
Fouché tehetséges, de jellemtelen ember volt, aki pályafutása során tucatnyinál is több alkalommal változtatott elvein, hogy a hatalom közelében maradhasson. Kolostori matematikatanárból lett szélsőséges jakobinus, majd a direktórium híve, habozás nélkül állt Napóleon, majd a visszatérő Bourbonok mellé – mindenkit elárult és mindenkit hajlandó volt szolgálni, csak hogy részt vehessen az általa annyira kedvelt cselszövésekben.
1759. május 21-én született Le Pellerinben, Nantes közelében szerény kereskedői családban. Satnya fizikuma miatt szó sem lehetett arról, hogy a családi hagyományt követve tengerész legyen, így az oratoriánusok iskolájában tanult, majd rendházukban lett tanár. Az 1789-ben kitört forradalom idején hátat fordított a rendnek, s belevetette magát a politikába. 1792-ben girondista képviselőként beválasztották a konventbe, ahol kiderült, hogy kitűnő érzéke van a túléléshez. A girondisták elbuktak, majd a jakobinusokat is elűzték, egymást követte a direktórium, a konzulátus, Napóleon császársága, a Bourbonok királysága, de Fouché a helyén maradt.
A konventben a mérsékelteket gyorsan otthagyta és a jakobinusokhoz szegődött, a király perében a halálos ítéletre szavazott. Neve a jakobinus diktatúra ellen kitört lyoni felkelés megtorlása idején lett ismert, 1793 decemberében – a nyaktilót túl lassúnak ítélve – hatszáz embert mészároltatott le kartáccsal töltött ágyúkkal, rajta is maradt a „mitrailleur de Lyon" (a lyoni tűzmester) gúnynév.
A következő évben részt vállalt a jakobinus terror vezére, Robespierre megbuktatásában, s intrikáinak köszönhetően a politika élvonalában maradt. 1799 nyarán lett Franciaország rendőrminisztere és ezt a tisztségét a direktórium, a konzulátus, a császárság és a helyreállított királyság alatt is megtartotta. „A rendőrminiszter az az ember, aki beleüti az orrát mindenbe, ami rá tartozik, továbbá mindenbe, amihez semmi köze" – mondta róla nagy vetélytársa, a hozzá hasonlóan minden rendszert túlélő zseniális diplomata, Talleyrand.
A Fouché által kiépített rendőri szervezet rövid idő alatt behálózta az egész országot, mindenütt voltak kémei és naponta titkos jelentések százai érkeztek hozzá. Ezrek és ezrek titkai kerültek az ország kíméletlen „gyóntatójának" asztalára, Fouché szolgálatában állt még Joséphine, Napóleon felesége, nemkülönben az Angliában élő későbbi XVIII. Lajos szakácsa.
Napóleon és Fouché tíz évig szerepelt együtt a történelem színpadán. Mindketten élesen látó politikusok voltak és ösztönös ellenszenvvel viseltettek egymás iránt, de a sors összeláncolta őket. Fouché a császárt is megfigyeltette, így a kortársak számára rejtélyes módon még fölötte is hatalma volt. „Ha kellő időben felköttetem Talleyrand-t meg Fouchét, még mindig a trónon ülnék" – kesergett később Napóleon száműzetésében, Szent Ilona szigetén. Fouché és Talleyrand egyébként engesztelhetetlen ellenségek voltak, akik gyakorlatilag nem is érintkeztek, jóllehet mindketten Napóleon legközelebbi munkatársai voltak. Talleyrand, a nagyvilági életet élő, élvezetekben dúskáló egykori autuni püspök mélységesen lenézte a csúnya feleségéhez annak haláláig hű, kispolgár Fouchét, hiába lett az dúsgazdag ember, gróf, majd Otranto hercege.
A rendőrminiszter kétlakisága miatt végül kiesett a császár kegyeiből, de ezt nem nagyon bánta, mert már a királypártiakkal szűrte össze a levet. Legragyogóbb cselszövését a Napóleon második, száznapos uralmát lezáró waterloo-i csata előtt hajtotta végre. A hadjárat tervét titokban megküldte a franciaellenes koalíció seregeit vezető Wellingtonnak, de minden eshetőségre gondolva arról is gondoskodott, hogy a futárt „váratlan" akadályok hátráltassák és csak a csata után érkezzék meg.
A vereség utáni fejetlenségben Fouché a szó szoros értelmében magához ragadta a hatalmat Párizsban, s szemrebbenés nélkül szegődött a Bourbonok szolgálatába. Wellington közvetítésével sikerült meggyőznie a trónra visszatért XVIII. Lajost, hogy csak az ő segítségével lehet vérontás nélkül megszállni a fővárost, a király ennek fejében elnézte neki, hogy 1793-ban a konventben megszavazta XVI. Lajos halálos ítéletét. A szélkakas azonban berozsdásodott, nem tudott tovább forogni: a konszolidáció után Fouché ellenfelei (élükön a másik nagy túlélővel, a miniszterelnökké avanzsált Talleyrand-nal) keresztülvitték, hogy a „királygyilkost" eltávolítsák az udvartól.
Fouchét menesztették hivatalából és 1815 szeptemberében drezdai követnek nevezték ki. 1816 elején törvényben mondták ki, hogy rá nem vonatkozik semmilyen amnesztia, s örökre száműzték Franciaországból. A bukott rendőrminiszter Prágába, majd Linzbe költözött, végül megromlott egészsége miatt – Metternich engedélyével – Triesztben telepedett le. Ott érte a halál 1820. december 26-án, mindenkitől elhagyatva, de az egyházzal megbékélve. Fouché száműzetésében álnéven könyvet adott ki "Feljegyzések az otrantói hercegről – írta: egy kortárs" címmel. A kötetet 1824-ben egy élelmes könyvkereskedő újra kiadta Párizsban, a hír hallatán Heine ezt írta: „Ennek az embernek a hamissága olyan messzire terjedt, hogy halála után hamis memoárokat tett közzé".
