Somló Tamást elsősorban a Locomotiv GT énekeseként, basszusgitárosaként, szaxofonosaként ismerjük, de karrierje elején tagja volt az Omegának is. Több szólólemeze is megjelent, számos sláger szerzője, mint például az Álomarcú lány, Ülök a járdán, Primadonna, Boogie a zongorán, Annyi mindent nem szerettem még – és még lehetne tovább sorolni.
Egyszer azt nyilatkozta valahol, hogy a zenész szakma a „legkiszámíthatatlanabb” szakma, miért gondolja ezt?
– Ez így van, egyszerűen mert az. Egyszer nagyon működik, máskor képes egy hónap alatt megváltozni minden, és ezáltal nagyon nem működni. Jönnek az új generációk, ami természetes is, és közöttük egyre több a tanult zenész. Viszont már annyira telített a szakma, annyira sok a zenekar, hogy egyszerűen nem jut mindenkinek hely és fellépési lehetőség. Túl pici az ország és túl nagy a zenei felhozatal. Egyszerűen sajnos már nem kiváltság zenésznek lenni. Olyan sokan művelik már, hogy nem derülhet ki, hogy ki a nagyon tehetséges, ki a kevésbé tehetséges – kioltja egymást a sok zenész. És ehhez túl kicsi a piac. Ezt be kell látnunk. A zenészek sokat találkoznak a társadalom különböző rétegeivel, ha az ott látottakat és tapasztaltakat beleolvasztják a zenéjükbe és a zene által alkotott önarcképbe, akkor lehet, hogy olyan üzenet megy kifelé általa, ami hasznos. Mert a zene megvált.
Milyen különbséget lát a régi zenész-élet és a mostani zenész-élet között? Véleménye szerint a napjainkban legnépszerűbb zenészeknek vannak-e más, esetleg jobb lehetőségeik, mint korábban akár pl. az LGT-nek?
– Persze. A jelenlegi zenész szakmának sokkal nagyobb és sokkal több lehetősége van. Nézzük meg csak a gazdasági oldalt: a mi időnkben minden zenekar úgy működött, hogy le kellett vizsgáznunk az Országos Rendező Irodánál, ami után működési engedélyt kaptunk. Ezek után már lehetett koncerteket adni, azonban csakis meghatározott gázsiért. Hiába léptél fel a Népstadionban több tízezer ember előtt, akkor is 1300 Ft-ot kaptál, ugyanúgy, mintha 10 ember előtt játszottál volna egy kis klubban. Nem volt közünk az anyagiakhoz, azt lecsapolta a rendszer. Ma pedig ez teljesen megfordult. A szervezők, a zenészek kezében összpontosul minden, a bevétel sokkal jobban szétosztható, megtartható. Emellett itt van a számos lehetőség és támogatás (Cseh Tamás Program, NKA – a szerző megjegyzése). Félreértés ne essék, nincs semmi ellenérvem a támogatások ellen, nagyon is fontosak. Viszont úgy érzem, hogy túlságosan belefolyt ebbe is a politika Magyarországon. Mindenki magánügye ez, de valahol bizony nem. Ahol felüti fejét ez a jelenség, ott csak romlás következik és káosz. Úgy gondolom, hogy a zenének autonómnak kell maradnia. Önállónak. Pezseg a zenei élet mindenhol a világon. Ha a jelennel összevetjük a múltat, jelentős különbség az, hogy nem volt információs csatorna, ahol terjedhetett volna a zene. Egyetlen egy forrásunk a Luxemburg Rádió volt. Mindenkinek ez volt a kezdet – az Illésnek, az Omegának, az LGT-nek –, mindenki a rádióban hallott zenéket kezdte el utánozni. Ma pedig bekapcsolod a tévét, felnyitod a laptopod, és árad az információ. Már túl sok is néha…
Mit tanácsol a szárnyukat bontogató fiatal zenészeknek?
– Bontogassák bátran, ügyesen és okosan. Mindezt úgy tegyék, hogy gondoljanak előre, legalább egy-két évre. Tervezzék meg a jövőt maguknak, és aszerint végezzék a dolgaikat. Nagyon örülök, hogy az új generációk már sokkal többet tudnak a zenéről, tanultabbak, mint a mi generációnk anno. Az új generáció számára viszont az érvényesülés sokkal nehezebb, hiszen irdatlan konkurenciával találkoznak. Napról napra alakulnak újabb és újabb formációk, feloszlanak, újjá alakulnak. Egy adott zenekar osztódással szaporodik – megszűnik egy zenekar, és létrejön öt újabb. Egyszerűen hihetetlen. Az általános életvitel és kultúra része lett a zenekarhoz tartozás. Közkincs lett a zene, hála istennek.
Zene és szöveg. Anno, a zenei pályafutása legelején melyik fogta meg inkább? Mennyire tartja fontosnak a dalok szövegét? Véleménye szerint magát a zenét mennyire értik az emberek?
– Nehéz megválaszolnom, hogy mások mennyire értik a zenét. Egyedül a saját értelmezésem tudom meghatározni. Ez egy komplex dolog. A zene és a szöveg akkor működik jól, ha együtt lüktet – ha az adott zenéhez megfelelő tartalmat tálalnak, megvan a megfelelő tematikai szövegazonosság. Például egy ütős rock nótához nem írhatunk egy csöpögős, semmitmondó szöveget. Ahhoz egy odamondós, meghökkentő szöveg kell. És ha együtt működik, abból siker lesz…
A zenész hivatás és a magánélet miként tud együtt jól működni? Hiszen zenésznek lenni egy egészen „különös” életforma, nem egy 8 órás állás…
– Részemről nehezen. Röviden, tömören. Azt mondhatom, hogy általában a zenészek 90%-ánál hasonlóan működik, mint nálam. Karácsonykor, újévkor például nem lehet rád számítani, mert neked dolgoznod kell. Nem tudsz a családdal lenni, a gyerekeiddel. Életem során általában civil „özvegyeim” (így nevezi exeit – a szerk. megj.) voltak, akik egy darabig tűrték ezt az életvitelt, majd idővel kirúgtak. Teljesen kiszámíthatatlan a zenész élet, más időpontban ébredsz és fekszel, máskor vagy éhes, mások az igényeid. Véleményem szerint nehéz egy zenésznek a civil magánéletét megvalósítania. Vagy kell hozzá egy baromi értelmes, toleráns, szerető társ. Ez mellett van 10%, akik az extra ordenáré életvitel mellett mégis helyt tudnak állni otthon is, össze tudják egyeztetni életüket.
Korábban az LGT és a cirkusz is családként funkcionált az életében. Mennyire szoros a kapcsolata ezekkel az emberekkel? Mennyire vannak jelenleg ott a mindennapjaiban?
– Az LGT létezik. Nem oszlottunk fel, egyszerűen ritkábban lépünk színpadra, 5-6 évente azért előfordulunk. Talán jövőre, de lehet csak két év múlva lesz újra koncert, ezt majd Pici megálmodja (Presser Gábor – a szerk. megj.). A cirkusz pedig egy örök szerelem – genetikailag beégett a lelkembe és a testembe. Lehetőségeim szerint látogatom is a különböző cirkuszokat, legtöbbször gyermekeimet is magammal viszem. A kapcsolattartás tekintetében nyaranta megszervezésre kerül egy artista osztálytalálkozó, ahol találkozni tud az egykori csapat. A fő társam és nagyon jó barátom, akivel nagyon sok évig együtt dolgoztam sajnos meghalt, ő már nem vehet részt ezeken az eseményeken. Hiányzik…
Négy gyermek édesapjaként milyennek látja magát apaszerepben? Milyen a kapcsolata a gyerekeivel?
– Nagyon sokáig jellemzett a folyamatos rohanás és rohangálás a világban, ennek köszönhetően nehézkes a kezdetekről beszélnem. A legtöbb és legnehezebb feladat mindig is a mamákra hárult. Ettől függetlenül a furcsa életvitelem nem tudta megakadályozni, hogy nagyon jó viszonyt tudják ápolni a gyerekeimmel. Lehetőségeim szerint egy bizonyos határig segítem, támogatom őket, majd figyelem, hogyan boldogulnak az élet nehézségeivel saját kis világukban. Szerencsére a gyermekeim egymással is nagyon jó viszonyban vannak, amit nagyon fontosnak tartok és hálás vagyok ezért. Közös családi összejöveteleket szervezünk, ahol mindenki hahotázik meg kacag egymás hülyeségén – van, amikor rajtam, de ez engedélyezett számukra.
„Annyi mindent nem szerettem még”, ahogy szól a sláger… mi az, amit még nem tapasztalt meg, de úgy gondolja, hogy ha megismerné, akkor meg is szeretné…?
– Ha meg tudnék barátkozni a gondolattal, hogy elkezdjek gyakorolni a zongorán, akkor boldog lennék. Ez kimaradt az életemből és nagyon hiányzik. A zene keretein belül úgy látom, hogy zongorán lehet egyedül ténylegesen megteremteni egy dalt, egy elképzelést. Annyira komplex hangszer, ő maga egy kis zenekar. Bal és jobb kéz helyes követése, dallamok és harmóniák váltakozása. Itt tudja az ember legjobban fejleszteni a zenével való ádáz viszonyát.
Mik a tervei a jövőt illetően?
– Kinézek az ablakon, látom, hogy hullanak a levelek. Ősz van. Én is már beőszültem, hullanak az én leveleim is. Viszont szerencsére az emberi természet lassabban őszül, mint adott esetben a fák, úgyhogy bízok magamban, hogy még egy jó darabig jelen lehetek. A gyerekeim jövőjét szeretném figyelni, megélni – érdekel nagyon, hogy ők hogyan boldogulnak. Ez egy jelentős inspiráció. És természetesen továbbra is a zenével való foglalkozás. Ebben a szakmában nem derül ki soha, hogy mikor kell ezt igazán abbahagyni. Nem tudom megmondani, hogy mikor fogom letenni a lantot, nem is gondolkodom rajta. Reménykedem abban, hogy egy darabig még bírom, csinálni tudom és szeretve csinálom. A zene öröme miatt, meg az örömzene miatt…
