A napokban megejtettük a költözést. Ezt most úgy írtam, mintha a világ legegyszerűbb, legtermészetesebb dolga lenne egy lakhelycsere. Pedig, jaj, dehogy az!
A költözés, mint olyan, rettenetes dolog. Előtte hónapok mentek el az ingázásra a két ház között, aztán a hurcolkodás se volt semmi (nem mintha vége lenne annak is – még van motyónk a régi helyünkön is), most meg a félkészben csücsülünk. A legfontosabb helyiségek készen vannak, a többiben meg rongyszőnyeget tettünk a csapásra. Egy ideig még bulis is ez a sátortáborozásra hajazó szituáció. Minden dobozban, a dobozok a ház különböző, petimentes részein fölhalmozva, és hiába van a dobozon pontosan föltüntetve, mi van benne, ha előtte ezért az információért le kell pakolni róla az összes ládikót. Ha az ember valamit le szeretne tenni, előtte legalább két dolgot föl kell vennie az asztalról, hogy legyen elég hely.
Rengeteget járkálunk fölöslegesen a házban, mert még nem szoktuk meg, minek hol van a helye. Első nap még érdekes is volt, de azóta már kicsit idegesítő a dolog. Az az igazi, amikor egy órán át keresünk valamit, sehol sem találjuk, és végül abban a pakkban találjuk meg, amelyiket elsőnek tettünk félre, hogy ebben biztosan nincs.
A költözés előtti pár nap, maga a pakolás, és az azt követő néhány nap rengeteget kivett a zembörből és belőlem. Siettünk, idegeskedtünk, kapkodtunk, és ezt a gyerekek is megérezték. Sokkal türelmetlenebbek voltunk velük, jóval kevesebb hülyeség elég volt ahhoz, hogy elszakadjon az a bizonyos cérna. Legfőképpen Sára járta meg, mert egy nyolc és fél évestől az ember csak jobban elvárja a megértést, mint egy picitől. (Utólag sem gondolom teljesen megalapozatlannak ezt az elvárást.)
Mostanában eleve hatalmi harcok dúlnak a csemeték között, Sára meg feszültséglevezetésként még rádobott egy lapáttal Peti szekálására. Nagy élvezettel leste az alkalmat, hogy a kicsivel éreztesse saját feljebbvalóságát. De Öcsit sem kell félteni, életének röpke másfél éve alatt megtanulta érvényesíteni az akaratát. Ezért ő is teljes erőbedobással esett neki nővérének. A napokban mást se lehetett hallani, mint valamelyik gyerek csikorgását. Ez nem azt jelenti, hogy amúgy angyalok lennének, hanem azt, hogy most a szülőgyilkos viselkedés fölerősödött. Hja, valahol csak le kell vezetniük a feszültséget…
Sára már megnyugodott, megszokta az új helyet, az új helyzetet. Nem föltétlenül tetszik neki minden, de meg tudjuk beszélni. Más történet a kicsi. Pont azért, mert kicsi, szegénykém nem tudja elmondani, mi a baja, bár leginkább tudjuk: menne haza. Neki még jó ideig nem itt lesz az otthon. Nappal még csak-csak elvan, gond nélkül alszik egyet délben, hanem este… Az első napokban volt ott minden, csak alvás nem. Vagyis az is volt, csak szép kevés. Először a fél éjszakát átordította, nem találta a helyét, mindent a megszokott helyén keresett, sírt, ha nem találta. Üvöltött, amikor meglátta a mamát, mert tudta, akkor anya megy falat festeni, és az új helyen semmi sem biztos, csak anya, és ha anya is elmegy, akkor nagy a gond. Amikor a mama csak úgy eljött hozzánk, idő kellett neki, hogy elhiggye, anya tényleg nem lép le.
Hogy mikor érkezünk meg az új helyre úgy istenigazából, nem tudom, de remélem, mielőbb. Ha végre elkészül minden fontos dolog, talán mi is megnyugszunk, és amint mi kisimulunk, a gyerekek is lehiggadnak kicsit. (Igen, ez utópisztikusnak tűnik, saját emlékeim szerint is igen jó buli a kicsi szekálása. Nem, nem kell, hogy külön oka legyen, elég csak az, hogy az ember lánya megteheti. Az meg egészen más tészta, hogy az öcskösök pedig lesik az alkalmat egy kis orvul és sunyin bevitt bokaharapásra.)
