Kiss József neve mindenki számára ismerősként kellene, hogy hangozzon Vajdaságban, hiszen ő volt az, aki sok-sok évvel ezelőtt megálmodta, hogy összeköti a Dunát és a Tiszát egy hajózható csatornával.
Neki köszönhetjük, hogy ez meg is valósult, és létrejött a Ferenc-csatorna, mely nevét I. Ferenc királyról kapta, akinek uralkodása alatt épült, és aki maga is járt e vidéken. Kisst még életében mellőzni kezdték, és neve lassan-lassan a feledés homályába veszett, ám mégis van egy közeg, ahol szívesen emlékeznek rá, és méltóképpen adóznak emlékének. Ez pedig nem más, mint az irodalom. Elég Majtényi Mihály regényeire (Élő víz), Herceg János esszéire vagy Bordás Győző Fűzfasípjára és Vasagyi Mária Pokolkerékjére gondolnunk – ezekkel a gondolatokkal irányítja figyelmünket Gruber Enikő zentai születésű, fiatal kutató a Verbász közelében eltemetett Kiss Józsefre, akiről a Létünk folyóiratban jelent meg érdekfeszítő tanulmánya 2010-ben.
A Monostorszeg (Bački Monoštor) és Bácsföldvár közötti munkálatok 223 évvel ezelőtt, 1793-ban kezdődtek Kiss József és testvére, Gábor tervei alapján, és a csatornát 214 éve, 1802-ben adták át rendeltetésének. A csatorna építése abban az időben hatalmas vállalkozásnak számított, hiszen megelőzte a Szuezi-csatornát is, amelynek építése fél évszázaddal később, 1859-ben kezdődött, nem beszélve a Korinthoszi- és a Panama-csatornákról. Kiss József terve tehát messze felülmúlta korát, és a Magyar Királyság területén belül is ez volt az egyetlen mesterséges csatorna. Kiss Józsefnek köszönhetően teljesen átalakult a bácskai táj, hiszen a mocsaras vidéket termővé varázsolta, ebből kifolyólag a föld értéke megnőtt, és a termékfölösleg értékesítése és olcsó elszállítása is megoldódott. Bácskát valójában a Ferenc-csatorna megépülése után kezdték el a termékenység és a gazdagság jelképeként emlegetni.
A csatorna ténylegesen Bajánál, Magyarországon kezdődik, majd Szerbiában Bezdánon, Zomboron, Sztapáron, Verbászon, Szenttamáson keresztül Bácsföldvár előtt ágazik szét, és Óbecsénél torkollik a Tiszába. Hosszú ideje hivatalosan Duna–Tisza–Duna csatornának hívjuk. Hossza 108 kilométer, fenékszélessége 17, mélysége 2, vízfelszíni szélessége 23–25 méter között ingadozik. A csatornában már az elkészülés évében 670 megrakott és 310 üres hajó haladt át mintegy 565 000 métermázsa gabonával és 112 000 métermázsa sóval a fedélzetükön. 4 millió forintos bekerülési költség mellett 25 év alatt 20 millió forintnyi hasznot hajtott, úgy, hogy mérföldenként egy krajcár volt a használati díja – olvasható a csatorna történetét jegyző visszaemlékezésekben.
Létrejöttét a mocsarak lecsapolásának szükségessége, és a közlekedés kialakításának igénye hívta életre. A dunai hajózási útvonalat 227 km-rel rövidítette meg. Akkoriban Szeged volt az Osztrák–Magyar Monarchia keleti részeinek a sólerakata. Az erdélyi sóbányákból a Maroson keresztül került oda a só. Hogy később továbbszállíthassák Pest irányába, a hajók kénytelenek voltak Szalánkeménig leereszkedni a Tiszán, hogy a Dunáig eljussanak. Úgy tervezték, hogy a csatorna Bácsföldvárnál torkollik majd a Tiszába, a Dunába pedig Bezdán alatt, Monostornál. Bácsföldvár és Bezdán között a távolság 17 hajóállomással csökkent, ami 258 kilométert és tíznapi hajóutat jelentett.
A csatorna már Sztapárig hajózható volt (1797), amikor a társulat vezetősége félreállította Kisst és fivérét, és a munkálatok befejezését az akkori építési főigazgatóra, Heppe Szaniszlóra bízta. A Kiss-fivérek elszegényedve, mindenkitől elhagyatottan fejezték be életüket. József 1813. március 13-án hunyt el Zomborban. Saját kérésére Verbászon, a csatorna mentén temették el, a telecskai dombok egyikén.
