Interjú Bombera Krisztinával, a Magyar Televízió műsorvezetőjével
Bombera Krisztina angol-amerikanisztika szakos bölcsészként diplomázott, most a jogi egyetemen tanul. Tíz év kereskedelmi televíziózás után lett a Magyar Televízió New York-i tudósítója. A város 2001. szeptember 11-i tragédiájáról Felhőkarcolat címmel írta meg személyes naplóját. Jelenleg az m1 -en a Híradó t és a Panorámá t vezeti, újabban pedig hétköznap délutánonként színházi-zenei témákról beszélget a Teadélután ban. Nekünk többek között családi örökségről, szellemi utazásról és saját Amerika-élményéről vallott, meg arról: ő bizony nem „bezzeg” anyuka.
(MTV)
– Ha jól tudom, felmenői erdélyi és somogyi származásúak. Volt köze ezekhez a vidékekhez?
– Én Budapesten éltem le az életem, már a nagyszüleim is a város közelében éltek. Erdély számomra apukámnak köszönhetően lett meghatározó élmény, pici korunktól rengeteget kirándultunk vele arrafelé.
– A szülei orvosok és édesanyja a példaképe. Mi a legfontosabb szülői öröksége?
– A szociális érzékenység. Nekik a szakmájuk a hivatás – ha erről beszélek, mindig elérzékenyülök.
– Nem akart soha orvos lenni?
– A szüleim könnyebb sorsot kívántak nekem, mint ami az övék volt. Ez azért borzasztó, mert szeretik a hivatásukat, sosem hagyták el a pályát a könnyebb utat választva, nem lettek gyógyszerügynökök, főorvosok, magánorvosok – a mai napig a szakma szolgálata hatja őket. Őszintén szólva, talán mégsem ez hatott rám, inkább az játszott közre a pályaválasztásnál, hogy én humán beállítottságú vagyok. Szóval könnyű lenne a szülőkre kenni a döntést, de lehet, hogy kibuktam volna a SOTÉ-ről már az első kanyarban!
– Lakótelepi kulcsos lányként került egy patinás budai katolikus gimnáziumba. Voltak beilleszkedési gondok vagy vallásos közegből került ide?
– Egyáltalán nem kaptam vallásos nevelést, a szüleim meg se kereszteltek, mondván: ezt a döntést rám bízzák. A nagypapám villamosvezető volt, a nagymamám évekig takarított – szóval nem egy patinás család volt a miénk, hanem olyan Erdélyből származó, szegény sorsú emberek voltak ők, akiknek a gyerekei első generációs értelmiségiek lettek. Szóval nem voltak keresztény hagyományok a családban. Engem ebben az iskolában a színjátszókör meg a Latinovits-hagyomány vonzott.
– Színész akart lenni?
– Igen, de időben beláttam és mások is jelezték diszkréten: nem vagyok elég tehetséges hozzá…
– Milyen szellemi utat járt be a katolikus gimnáziumtól az ateizmusig?
– A rendszerváltozás környékén megint belecsöppentem erdélyi utakba, csempésztük a segélyszállítmányokat, találkoztunk az erdélyi ellenzéki értelmiségiekkel, népdalokat gyűjtöttünk, néptáncoltam, évekig jártam Zugligetbe Kozma atya hittanóráira – ennek köszönhetően megismertem egy olyan világot, amihez korábban nem volt közöm és azóta sincs. Szellemi utazás volt ez a vallások között, sokat foglalkoztam a Bibliával, és büszke vagyok arra, hogy tudatos, érett döntéssel hagytam mindezt magam mögött, miközben nem váltottam egyéb, divatos szellemi irányzatra. Úgy lettem ateista, hogy pontosan tudtam, mire mondtam nemet. Nem vagyok vallásos, nem vagyok hívő, örülök, hogy tisztában vagyok azzal, hogy milyen döntéseket kell hoznom. Ezt a szabadságot, a döntéshozatal szabadságát szeretném én is átadni a gyerekeimnek. A legfontosabb erkölcsi értékek – amelyekről sokat beszélgetünk erkölcsfilozófus férjemmel – nem csak a vallásban vannak jelen, ez egy humanista örökség.
– Amerikában mégis a hétköznapi emberek hittel teli élete és a példaértékű kisközösségi együttműködés fogta meg. Mit tanulhatnánk mi ebből a civil kezdeményezéseken alapuló szolidaritásból?
– Mások az alapjaink: Amerika egy puritán, mélyen vallásos közösségre építő társadalom, ott ma már a világi közösségekben is érvényes imperatívusz, hogy tenni kell másokért. Nálunk meg voltak a szocialista szombatok – a hamis közösségi tevékenységekből fakadó rossz beidegződések. Remélem, ez csak egy átmeneti időszak és eljutunk oda, hogy érdemes egymásra számítani. Sokfelé éltem Amerikában, és többféle közösségi tevékenységet láttam. Kaliforniában jártam középiskolába, ott vigyáztam két kislányra, és azt láttam, hogy az iskola nagyon épít a szülői munkaközösségre. Éltem egy mormon iskolában is az ország közepén, ott megismertem misszionáriusaikat, ez is nagyon érdekes tapasztalat volt, New Yorkban pedig a különböző nációk és ennek az elképesztő multikulturális világnak a túlélési technikái voltak számomra izgalmasak. Úgy olvasztótégely az a város, hogy közben nagyon homogén kisközösségekből épül fel: a kínaiak a kínai negyedben minden kínainak segítenek, külön tévéjük, újságjuk van, és nagyon sokan élnek ott úgy, hogy nem is beszélnek angolul. Megint máshol az utca egyik oldalán palesztin menekültek élnek, a másikon ortodox zsidók, békében egymás mellett – betartják a nagyközösség együttélési szabályait, magukra nézve pedig a saját kisközösségük íratlan törvényei az irányadóak, és a kettő harmonikusan megvan egymás mellett. Ha felülsz egy metróra, állomásról állomásra cserélődik a világ – nagy utazás ez kicsiben a föld körül és óriási lecke progresszióról és a hagyományok tiszteletéről meg a kettő szintéziséről.
– Azt mondta egyszer, utálja a macsókat, és nem hisz a hagyományos férfi-női szerepekben. Kifejtené, mire gondolt?
– Szerencsés vagyok, mert harmonikus családban nőttem fel és az én házasságom is jól sikerült – ez egyrészt munka, másrészt szerencse. A gyerekek harmonikus életének biztosítását a kötelességemnek tekintem. De a harmónia megteremtésére sok modell létezik. Annak ellenére, hogy természetesen sok a kivétel – például akár a saját „hétköznapi,” szinte konzervatív családi életem is –, mégis úgy látom, a válási statisztikák és az alternatív együttélési formák alapján lassan kimondható, hogy a hagyományos családmodell mára szerintem bukott modell lett, ahogy a nukleáris családmodell is; milyen remekül lehetett régen együtt élni a nagyszülőkkel, de ma már ez nem működik. Én feminista vagyok, de nem gondolom, hogy a férfiakat le kell győzni és át kell venni tőlük a „hatalmat”, hanem azt vallom: kezet kell nekik nyújtani. Ők most egy komoly hatalmi átrendeződést élnek át, ezért elvesztették az utat – rengeteg erős nővel találkoznak, nagy rajtuk a nyomás, és megpróbálják visszaszerezni identitásbeli szerepeiket, de nem találják a helyüket. Nekünk ebben kell őket segítenünk. Ha egy nő küzdhet az esélyegyenlőségért, a férfiakéval azonos lehetőségekért és jogokért, egy férfinak is „jár” apának lenni, gyesre menni, lehessen lágyabb annál, mint amit a hagyományos férfiszerep előír számára. Míg egy nő járhat nadrágban, lehet férfias virtusrendszere, addig egy férfit még megbélyegeznek, ha eltér a klasszikus férfiklisétől. Segítsünk nekik, mert ha elveszítjük őket, nagy lesz a baj…
– Van egy barátnőm, akinek van két kicsi gyereke meg egy rögeszméje, miszerint rossz anya. Mindez azért, mert folyton azt hallja sztáranyukáktól, hogy pikk-pakk lefogytak, könnyűszerrel eleget tesznek minden kötelességüknek, mindig boldogok és kiegyensúlyozottak, a kisbabájuk igazi angyal és átalussza az éjszakát… Sorstársaival el is indították a Valljanak szín a kismamák! mozgalmat. Megnyugtathatjuk őket: Ön sem tökéletes?
– Én is megéltem minden olyan problémát, amit a többi anyuka, és próbálom tudatosan nem letagadni őket: a kezdeti nehézségeimet, elbizonytalanodásaimat, sírásaimat, az anyukámhoz való rohangálásaimat… Én magam is elbizonytalanodom, amikor kollégákról ilyeneket olvasok, tényleg rögtön előhívja az emberben a kisebbségi komplexust és a kudarcélményt, még ha tudja is, ez nem igaz. Ez pont olyan, mint a címlapfotók: hiába mondja az ember, hogy hagyják meg a ráncait, ne tegyenek húszévessé, amikor már közelebb vagyok a negyvenhez! Aki megveszi az újságot, pontosan tudja, hogy retusáltak, mégis rosszul érzi magát tőle. Sőt még én is, ha tükörbe nézek otthon!
– Kisfia már megbocsátotta-e anyukájának a kishúgát?
– Most már igen. Vezekeltem két évet, és csak engem büntetett, apja volt a menedéke. Szerencsére jó testvérek lettek, de ez a lányom érdeme.
– A Híradó és a Panoráma mellett új feladat lett a Teadélután. Hogy birkózik meg az új műfajjal?
– A Teadélután azért a legnagyobb kihívás számomra, mert nem vagyok otthon a kultúrában: én közéleti-politikai beállítottságú újságíró vagyok, nekem ez teljesen új terep, sokkal többet kell készülnöm rá. Nagy alázattal, rengeteg csetléssel-botlással, havi egy hétben veszek részt ebben a munkában, de jobban izgulok, mint bármikor korábban.
