Vándor Évát a vajdasági közönség leginkább talán a Jóban Rosszban sorozatból ismeri, habár nem ma lépett a pályára és már megszámlálhatatlan jelentős szerep van a háta mögött. Egyedi hangjára is többször felfigyelhettünk több mint háromszáz filmből és közel hatvan sorozatból, valamint rajzfilmekből. Leginkább mégis talán A dadus című sorozatból maradt meg bennünk, Fran Fine kicsit irritáló hangjaként.
Idén Vándor Éva a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztivál ján zsűrizett, de a zárórendezvényen és a fesztivál után is fellépett a Várszínház ban. A rendezvény alatt figyelmesen kísérte a színdarabokat, láthatóan élvezte a pörgést, és éjszaka ő is kivette részét a nagy kötetlen beszélgetésekből, amelyek legtöbbször hajnalig is eltartottak. Másnap mégis frissen és fiatalosan őszinte érdeklődéssel követte a további előadásokat.
– Nagyon jól nézel ki. Amikor az interneten olvastam, hogy hány éves vagy, azt hittem hazudnak...
– Nem titkolom, 1953-ban születtem, de már nem számolom mennyi vagyok. Ha az ember lelkében-testében frissességet érez, még kíváncsi az újdonságokra és nem csak a múltban keresgél, akkor hosszan fiatal marad, vagyis annak gondolja magát. Erre törekszem én is.
– Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?
– Miután 1976-ban diplomáztam, hét évig vidéken játszottam, például Kecskeméten, Miskolcon, és Debrecenben. Ezt jó időszaknak jegyzem, habár nagyon fiatal és éretlen voltam, úgy emberi, mint művészi téren. Izgalmakban sem volt hiány, de végül is a tapasztalatokon keresztül tanul az ember, beleértve a csalódásokat és sikertelenséget. Utána felkerültem Budapestre, a Józsefvárosi Színházban újabb hét évet töltöttem, majd 1990-ben elszerződtem a József Attila Színházhoz. A mai napig ott vagyok, immár húsz éve. Úgy látszik társulatfüggő vagyok. Szeretek valahova tartozni, és szerintem a József Attila Színház társulata nagyon jó.
– Sok éve játszol, mely szerepeket emelnéd ki?
– Rengeteg olyan darab van, amire szívesen emlékszem vissza: Szép Ernő Májusára, Osborne Dühöngő ifjúságára, vagy Heltai–NovákLumpáciusz Vagabunduszára, amelyben Lenkét játszottam. SarkadiOszlopos Simeonjában kétszer játszottam el ugyanazt a szerepet, Zsuzsit, ami eléggé fura volt. Továbbá szerepeltem az Én és a kisöcsémben, a Koldusoperában pedig a Pollyt alakítottam. Így közeledünk lassan a József Attila Színházhoz, ahol húsz év alatt gondolhatod, hogy milyen sokat játszottam. Jó emlékek között maradt meg O'NeillHosszú út az éjszakába vagy Arthur MillerPillantás a hídról darabja, és egy jópofa zenés produkció a Made in Hungaria, amelyből film is készült. Nem nagy szerepem van benne, én vagyok az Anya, de 2001 óta játsszuk és nagyon szeretem, akárcsak a közönség is. Idén két különleges élményem volt, egyik, hogy eljátszhattam ShakespeareHamlettjében az Opheliát, ami így túl az ötvenen elég fura vállalkozás, de ha azt mondom, hogy Zsótér Sándor rendezte, akkor talán helyére kerülnek a dolgok. Ez valóban egy rendhagyó és érdekes előadás, soha nem gondoltam volna, hogy ötvenen túl Opheliát fogok játszani. Egy monodrámám is van, a Shirley Valentine, amely megint csak egy tőlem szokatlan vállalkozás, de rettentően élvezem.
– Mely műfajok állnak közel hozzád?
– Nem vagyok műfajfüggő, a változatosságot szeretem. A színész megpróbál minden egyes szerepében újraszületni, és nagyon kedvelem a próbákat, az utat, amit bejárok hozzá. Amikor megvan az előadás, akkor már a nézőkkel együtt izgulok. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a közönséget, mert ő is partner, a végszót adja meg azzal, hogy mosolyog, tapsol vagy csöndben van.
– A vajdasági közönség inkább a Jóban Rosszban sorozatból ismer, ahol Nemes Lenkét formáltad meg. Mit hozott neked ez a sorozat?
– Például azt, hogy még nálatok is ismerik. Nagyon örülök, hogy Vajdaságban is nézik ezt a sorozatot. Az egész egy általános ismertséggel jár. Bárhová megyek, egyelőre Nemes Lenke maradok, de utána újra Vándor Éva leszek, és így már kiszélesedik a kép. Sok szerep áll mögöttem, de a színház soha nem tud országosan akkor hírnevet adni, mint a tévé. Ez egyébként is egy olyan sorozat, amely szinte családtaggá teszi a nézőjét. A képernyő előtt ülve úgy figyelnek bennünket, mint valami régi ismerős, izgulva, hogy mi lesz velünk. Ezt a részét szeretem is a dolognak. A sorozatforgatás egy olyan műfaj, amely napi ritmust követel a színésztől. Egy nap akár húsz jelenetet is felvettünk, és nem időbeli sorrendben. Állandóan átöltöztünk, rendszereznünk kellett az agyunkban a jeleneteket, és az időbeli ugrásokat. Nagyon izgalmas volt.
– Szeretted Nemes Lenkét?
– Kezdetben csak egy polgármester volt, aki szigorban nevelte három gyerekét. Később mondtam a producernek, hogy jó lenne, ha nem állandóan csak egy asztal mögött ülnék, és papírízű szövegeket löknék. Egyébként sem vagyok egy intézkedő, igazgatónői alkat. Jó lenne, ha emberibbé varázsolnánk a figurát. Utána kitalálták, hogy legyen egy késői szerelmem, őt játszotta Gesztesi Károly. Örültem, mert mellette emberibb lett a karakterem. Szerettem vele játszani, mert kedves és jó partner. Sokat improvizáltunk, és tulajdonképpen a filmbeli kapcsolatunkat mi tettük humorossá. Úgy gondoltam, hogy a késői szerelem más, mint a fiataloké, mert már sok mindenen túl vannak. Nem egy az egyben kezelik a dolgokat, belefér egy kis cinizmus is. Erre ráharaptak, és ez így sokáig jól ment. Azután jött a producer-, és íróváltás. Az ilyen szappanoperáknál a nézettség a legfontosabb, aminek érdekében ún. nagy hadjáratokra is képesek, átalakítani és izgalmasabbá tenni a történetet. Ez pedig azzal jár, hogy gyilkosságokat tesznek bele. Nekem más a véleményem. Szerintem az emberek szívesen nézik azt, hogy egy háromgyermekes család érzelmi és egyéb gödrökből hogyan mászik ki. A film készítői azonban ezt rövid úton elintézték.
– Követted a sorozatot?
– Néha ránéztem hol tart, de hála Istennek voltam annyira elfoglalt, hogy ne kövessem rendszeresen. Olykor belenéztem mit produkálok, majd egy kis önkritikával továbbléptem.
– A bulvár szerint Liptai Klaudia hatására szűnt meg a szereped...
– Ez nagy butaság, de hogy a dolgok mélyén mi van, nem lehet tudni.
– Nagyon sajnáltad?
– Eléggé, de azzal nem megyek semmire, ha sajnálom vagy sajnáltatom magam. Négy évig tartott, és az nem kis idő. Szerettem, izgalmas volt, de amivé fajult, amivé Lenke szerepét tették, azt nem sajnáltam otthagyni. Bolondot csináltak Lenkéből, talán van ilyen megátalkodott ember, de az nem akarja meggyógyítani az életét. Amiatt viszont sajnáltam otthagyni a sorozatot, mert változatossá tette az életemet, és anyagilag sem mondható megvetendőnek, jó kiegészítője volt a keresetemnek.
– A színházban viszont továbbra is jelen vagy. Sok játszó szereped van, említetted Shirley Valentine-t...
– Nagyon izgalmas. A díszlet csupán egy asztalból és két székből áll, úgyhogy sokat utazik. Mindenfelé tudok vele menni és szereti a közönség. Shirley sorsában és életében szinte mindenki találhat hasonlóságot önmagával.
– Sokszor szinkronhangként ismerünk fel. A dadus hangjával híres lettél...
– Most pedig a Family Guy rajzfilmmel vagyok híres. Bárhová megyek azt mondják, hogy beszéljek olyan hangon, mint Lois Griffin, a feleség. Nálunk nagyon népszerű ez a rajzfilm, és ebben is ugyanazzal a furcsa orrhanggal beszélek, mint A dadusban. Érdekes, hogy a Family Guy-ban is megjelent a dadus lerajzolva, és az ő hangját is én szinkronizáltam, úgyhogy szinte magammal beszélgettem. Nagyon szeretek szinkronizálni, mert a film másik világba repít. Emellett sokat lehet tanulni egy-egy színészi játékból, amely az orrom előtt zajlik.
– Idén a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján zsűriztél. Milyen élményekkel lettél gazdagabb?
– Tavaly is egyik zsűritag voltam. Idén erős, sokszínű és szinte szélsőséges volt a válogatás. Annyira izgalmasan alakult a kezdet, hogy azt gondoltam kevés lesz a díj. Mindig kérdezték tőlünk, hogy nem vagyunk-e fáradtak. Egy kicsit azok voltunk, mivel három előadás sok egy napra, persze tudom, hogy másképp nem lehet megszervezni. Elég lenne csak kettő, mert az embernek csak át kell futtatni magán a látottakat. Gyorsan értékeltük a darabokat, de jobb lett volna, ha átrágjuk magunkat rajta, mielőtt átmegyünk egy másik világba.
