Amikor a zentai szerkesztőségünk hűvös irodájában arra kértem Kubát Jánost, mondja meg, hosszú és kalandos életének melyik állomása, melyik szakasza volt számára a legfontosabb, a legjelentősebb, gondolkodás nélkül válaszolta: „Az az év, amikor a Magyar Szó élén álltam”. Pedig dicsekedhetett volna azzal, hogy ifjúként a zentai cukorgyárat vezette, hogy a görög asztalitenisz válogatott edzője volt, Szalonikiben kétszer, majd Újvidéken sakkolimpiát szervezett, hogy összehozta azt, amit másoknak nem sikerült, a világ két legnagyobb sakkozója Fischer és Szpaszkij páros mérkőzését. És dicsekedhetett volna sok minden mással. De nem dicsekedett, és nem is azért ültünk le beszélgetni, hogy életének állomásairól faggassam. Ennél sokkal nehezebb feladatot tűztem ki magamnak. Megismerni Kubát János ízvilágát.
Egy korábbi zentai utam során délben futottunk össze. A Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium étkezdéjébe sietett.
– Gyere velem, meghívlak egy ebédre. Ma bablevest főztek.
Mivel a babnak nem tudok ellenállni, elfogadtam meghívását.
– Kiváló a kollégium konyhája. Majd meglátod, otthoni ízek fogadnak, úgy főznek, mint valamikor nagyanyáink, anyáink. És ne csak babot egyél, hanem süteményt is utána. Mert az édesség az nagyon fontos! Amikor valaki azt kérdezi tőlem, hogy minek köszönhetem a koromat meghazudtoló testi és szellemi frissességet, azt válaszolom, hogy az édességnek. Erről mélyen meg vagyok győződve.
A bableves valóban kiváló volt, és az almás kalács is.
Tudom, hogy évekig éltél Görögországban. Valószínűleg nem a görög konyha vonzott oda.
– Három hónapig rá sem tudtam nézni a görög ételekre. Három hónapon át tükörtojáson és sült krumplin kívül mást nem ettem. Kínálgattak mindenfélével. Kóstold meg az olajbogyót, isteni íze van, nógattak. Nem kóstoltam, és amikor először megízleltem, csalódnom kellett. Egyáltalán nem volt isteni íze. Szokatlan volt, mint ahogy a whisky íze is az, amikor az ember először megkóstolja. Különösen annak szokatlan, sőt rossz, aki ismeri a barackból, a körtéből és az egyéb gyümölcsből főzött, valóban isteni nedűk ízét. Így voltam én is az olajbogyóval. Persze idővel megszoktam az ízét, és idővel megkedveltem a görög konyhát is. De a pingpongnak és a Magyar Szónak köszönve nemcsak a görög ízeket ismertem meg, hanem sok-sok más nép ételébe is belekóstolhattam, még azokba is, amelyektől igyekeztem távol tartani magamat.
Mint például?
– Melyiket említsem? Például az indiait.
Miért éppen az indiait?
– Említhettem volna más távol-keleti konyhát is, amelyeket nem kedvelek. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy viszolygok tőlük. Elsősorban azért, mert sosem tudom, hogy mit tesznek elém. Mi az, amit a vajdasági ízekhez szokott gyomrom elbír. A szerbiai labdarúgó szövetség mostani elnöke, Karadžić, Szecseivel együtt egy küldöttséggel, még a titói időszakban Afrikában járt. A látogatást követően Szecseit egy hónapig kezelték a kórházban, Karadžićnak viszont semmi baja sem volt. Megkérdezték tőle, mi ennek az oka? Amíg ott voltunk Szecsei vizet ivott, én meg csak whiskyit, válaszolta.
Hát igen, a számunkra egzotikus vidékek italaival és ételeivel csínján kell bánni, de nem valószínű, hogy egy afrikai bennszülött gyomrát nem viselné meg a füstölt sonka és a kolbász.
– Visszatérve Görögországhoz, a görög asztalhoz, elmondhatom, hogy számomra a világ legihatatlanabb bora a recina, a gyantával ízesített bor. Puskás viszont a világ legjobb borának tartotta. És megtanított arra, hogyan kell a recinát inni. Szódával. És az uzót, azaz az ánizspálinkát sem isszák a görögök úgy, mint mi a pálinkát, hanem vizet öntenek bele. És így már iható. Tíz évig voltam Görögországban. Végül megbarátkoztam a görög konyhával is, a sült báránnyal, a görög salátákkal...
És a görög édességekkel.
– Azzal azonnal. De ezek az édességek már ismertek voltak a számomra, úgy, ahogy mi az albánok, a szerbek, a bolgárok, a görögök is a törököktől vették át a különböző baklávákat és más hasonló finomságokat. Már mondtam, hogy az édességeket nagyon kedvelem. Ízvilágom meghatározója az édes. Meggyőződésem, hogy mivel a glükóz az ember fő energiaforrása, az az ember, aki szereti az édességet és mértékkel fogyasztja, jó erőben éli meg öreg napjait. Az újvidéki sakkolimpiát a Fülöp-szigeteki követte. A szokás az volt, hogy a befejezett verseny szervezőit a következő verseny szervezői megvendégelik. Így kerültem a Fülöp-szigetekre, ahol egy csodálatos gasztronómiai felfedezésben volt részem. A Fülöp-szigeteken ugyanis nincs kenyér, hanem minden ételt cukordinnyével szolgálnak fel. Mézédes cukordinnyével eszik a sonkát, a különböző húsokat...
Említetted a görög, pontosabban a török édességeket, meg a Fülöp-szigeti cukordinnyét, de nem szóltál a mákos kalácsról, a szilvás lepényről, a tökös rétesről.
– És nem szóltam a rizskochról sem. Naponta háromszor, reggel, délben este meg tudnám enni, annyira szeretem. Sajnos már egyre ritkábban juthatok hozzá, valahogy kiment a divatból.
Miért nem készíted el magad?
Ezen a kérdésemen nagyot kacagott.
– Nagyon sokféle ételt megkóstoltam, már tizenhét éves koromban Abbáziában egyetlen disszidálási kísérletem során megkedveltem a párizsi módon elkészített rántott rákot, és azóta folyamatosan úgy hozta a sors, hogy az ízek világát szinte keresztül kasul bejárhattam, megtanultam csobolyóból inni, megízleltem a kubikosok ételét, ültem pazaron terített asztalnál, de nem jutottam el addig a fokig, hogy főzni is megtanuljak. Még a krumplit sem tudom megsütni. Pedig szeretem.
Mit nem szeretsz?
– Ha azt mondom, hogy a paradicsomot ötven éves koromig nem kóstoltam meg, azt hiszed, hogy hazudok. De nem ettem a zöldbabot sem...
És mi a kedvenced?
– A krumplis pogácsa. Utolsó vacsoraként ezt rendelnék magamnak. Krumplis pogácsát, olyat, amely sok krumpliból készül, legalább a fele az. Akasztás előtt csak ezt kérnék, semmi mást.
