Van, aki megboldogult férje után Brasnyó Erzsébetnek ismeri, van, aki Kiss Erzsébetnek, de mindenki tudja róla, hogy a Magyar Szó kiváló tollú nyugalmazott újságírója. Finom kis jegyzeteibe, színes írásaiba (mert valamikor az írások voltak a színesek az újságokban, nem a fotók és a betűk) gyakran beleszövi ízvilágának egy-egy kis jelenetét.
A napokban olvastam tőled, hogy gondod volt a tortával.
– Hát, igen. Még gyerek koromban, már nem emlékszem pontosan, hogy mikor, de tortával akartak meglepni. Elébem tették, én pedig néztem a hatalmas tortát, néztem, és végül megkérdeztem, hogy zsíros kenyeretek nincsen? Mert azt hiszem, mindaddig tortát nem ettem, a zsíros kenyeret pedig gyakran. A kacsazsíros kenyeret! Nagyon szerettem.
Újvidéki lakásában beszélgetünk, egy sugárúti tömbház legfelső emeletén. Gyönyörű innen a kilátás, meg aztán a lakásból nyílik egy ajtó, amelyen át a tetőtérre vezet az út.
– Néha itt szoktunk piknikezni – mondja Erzsi. – Négy tetőtéri lakás van, és egy alkalommal, amikor még Pista férjem élt, rendeztünk a szomszédainkkal egy közös bulit. Itt, kint a tetőn. Mindenki hozta a saját főztjét. Akkor Pista főzött. Pörköltet. Olyan finomra sikeredett, hogy csak az ő főztje fogyott el, a töltött csirkéből, meg a többi finomságból másnapra is maradt.
Megérkezik az egyik unoka, az Amir. Beköszön a szobába.
– Ma ő süti a palacsintát – dicsekszik büszkén Erzsi. – Ászim, aki a másik szobában tanul, nagyon jó szilvás gombócot főz. Egyébként mi egy főzős család vagyunk. Én Péterrévén tanultam meg főzni nagyszüleimtől, férjem pedig tőlem, de édesapja is jól főzött, még tortát is tudott készíteni. Mellesleg vendéglős volt Gunarason. Piri lányom nem egy nagy konyhaművész, mert az apja nem engedte a tűzhely közelébe, és amikor volt férjével Dubaiba költözött, gyakran felhívott: Anya, hogyan kell berántani a tökfőzeléket...?
Azt mondod, gyerekként szeretted a zsíros kenyeret. Mi az, amit nem szerettél?
– A kacsazsíros kenyeret ma is szeretem, és szeretem a kacsamájat is. Gyerekként, sőt fiatalasszonyként sem ettem a kacsamájat. Csodálkoztak is ezen sokan. Ma már jóízűen fogyasztom. És nemcsak a kacsa máját. A kacsasült az egyik kedvencem.
Ezek szerint van több kedvenc ételed...
– Mindent szeretek. A sós ízeket helyezem előnybe, de az édes ételeket sem vetem meg. És ha tőlem is megkérdezed azt, hogy akasztás előtt mit rendelnék – mellesleg, kissé morbid e kérdésed –, akkor azt válaszolnám, hogy disznótoros vacsorát. Tepsibe sült hurkát és kolbászt. Meg hájas kiflit! Mert a disznótor hájas kifli nélkül nem disznótor. De ha jobban belegondolok, kérnék egy kis sonkát is. Valódi füstöltet. A párával kezeltet, azt a sonkát, amelynek csak megmutatták a füstöt, és amilyet manapság kínálnak a hentesek, visszaküldeném. Képzeld el, hogy az én nagymamám tudott csinálni csíramálét! Gyerekkorom óta nem ettem, nem is tudom hogyan készül.
Miért nem nézed meg az interneten – mutatok az előtte fekvő laptopra.
– Látod, ez nem jutott eszembe, pedig sokat keresgélek az interneten, és nagyon sok receptem is van onnan. De mutatok egy szakácskönyvet.
Kimegy a konyhába és egy igen megviselt, megtépázott könyvvel tér vissza.
– Ezt a szakácskönyvet én vettem, és ez a szakácskönyv megjárta már Dubait is. Amikor Pista kiutazott lányunkhoz, vitte magával ezt a könyvet is. Meg két plüss mackót az unokáknak és a botját, mert akkor már bottal járt. Semmi mást. A vámon még a botját is átvilágították, mert ugye eléggé gyanús az az ember, aki Dubaiba két játékmacival, egy bottal és egy gyűrött szakácskönyvvel utazik.
Hát eléggé, de legalább Dubaiból gazdagabban tért vissza, néhány finom arab étel receptjével.
– Nem mondhatnám. Semmi különös a konyhájuk. Van egy fajta babételük, az ízlett. Mellesleg kedvelem az idegen ízeket, idegen konyhák főztjét is, de azt hiszem, hogy a magyar konyhának nincs párja. Csak az a baj, hogy nem tudunk akkora hírnevet csapni mondjuk egy hájas kiflinek, mint a franciák a croissant-nak, vagy akkorra propagandát a tejfeles lepénynek, mint az olaszok a pizzának. Herceg János is megvetően szólt erről az ételről: „Mit akarnak azok a szicíliaiak azzal a paradicsommal megkent lepényükkel?” – mondogatta. Csupán azt, hogy általa (és nemcsak általa) az egész világ ismerje őket. Ne érts félre, nem vagyok én a pizza megszállott ellensége, sőt szeretjük is, készítünk is. Persze, sokkal gazdagabbat, mint amilyet a vendéglőben lehet kapni. Piri lányom minden finomsággal jól megrakja. És spagettit is főzünk. Erről jut eszembe egy recept.
Beszélgetésünket Amir szakítja félbe. Egy tányérral a kezében jelenik meg az ajtóban.
– Kisült az első palacsinta! – hozza boldogan, és ezúttal az első palacsinta nem a nagyié, hanem a vendégé. Jóízűen elfogyasztom. Baracklekvárral volt töltve. Megdicsérem a szakácsot, majd a tányérra helyezett szalvétával megtörölöm a kezem és ismét Erzsihez fordulok.
Egy receptet említettél. Elárulnád?
– Igen. Úgy hívják, hogy Interjú csirke. Egyszer készítettem egy interjút egy Piroska nevű szakácsnővel, aki a Horgászszigeten egy vendéglőben dolgozott. Többek között elmondta azt is, hogy Magyarországon volt továbbképzésen, ahol sokat tanult. Azt a csirkepaprikást is ott tanulta, amelyet én interjú csirkének neveztem el, és amellyel a baráti körünkben többször is nagy sikert arattam. Hát elmondom most neked, hogyan készül ez az étel. Egy közepes nagyságú csirkét négy felé vágsz, és úgy kezded el készíteni, mint a közönséges paprikást. Hagymát dinsztelsz zsiradékon, teszel rá kevés paprikát, és a négybe vágott csirkét megforgatod benne, majd fölöntöd egy doboz konzerv gyuveccsel. Ha nyáron készíted ezt az ételt, akkor a gyuvecsot előzőleg megfőzöd friss paradicsomból, paprikából, és mindabból, amitől a gyuvecs, azaz a lecsó jó lesz. Ha kell kevés sót hintesz bele, és a húst majdnem készre főzöd. Ez körülbelül fél óráig, negyven percig tart. Ezután kiveszed a húsokat egy tányérra, a lét, azaz a gyuvecsot pedig mindenestül egy szűrőn áttöröd egy másik lábasba. Én ezt úgy csinálom, hogy egy szitán merőkanállal átnyomkodom. Könnyen megy, mert már minden jól megfőtt benne. Tejfelbe lisztet keversz, és ezzel az átpasszírozott lecsót besűríted, visszahelyezed a húsokat – most már kisebb darabokban –, és összeforralod. Az interjú csirkét főtt spagettitésztával tálalod, ezért jutott eszembe a spagettiről. Ebben az ételben nemcsak az a nagyszerű, hogy kiváló, hanem az is, hogy előre elkészítheted. Például, ha vendégeket vársz, csak a tésztát kell frissen megfőzni.
Könyvből, internetes receptekből főzöl?
– Szeretem a recepteket, de csak alapul szolgálnak improvizációimhoz. A fiam zongorázott, és egy alkalommal, amikor pötyögtette a billentyűket, megkérdeztem tőle, mit csinál. Improvizálok, anya, mondta. És ilyenkor előre tudod már a dallamot? Nem anya, én úgy vagyok ezzel, mint amikor te sütsz valamit. Beteszed a lernibe, és kíváncsian várod, hogy mi fog belőle kisülni. Egy ilyen improvizációm során született a csirkemájas ételem. A májat felszeleteltem, bekentem mustárral, megszórtam vegetával, beletettem a serpenyőbe, és mellé helyeztem egy hagymát félbevágva, fokhagymát, hozzászórtam szeletelt sárgarépát, zöldséget, néhány szelet almát, azt, amit éppen itthon volt. És mindezt finomra pároltam. Így lett egy improvizációból remekmű, főzős családunk egyik kedvence.
Kiss Erzsivel még sokat beszélgetek. Jó vele utazni az ízek világában. Közben kisül a palacsinta. Ínycsiklandó illata kísér ki. Velem együtt kilopózik a folyosóra, a liftbe. Odakinn viszont elvész a zajos sugárút kipufogóbűzös levegőjében.
