„A malomnak nincsen köve mégis lisztet jár, mégis lisztet jár...” – szól a népdal, mely hűen őrzi a gabonaőrlés szép emlékét, viszont maga a művelet, és az őrlés eszközéül szolgáló szél-, vízi-, vagy szárazmalmok eltűntek. A néhány „megmaradt kivétel” közül talán a topolyai szélmalom a legismertebb. Nagyon kevés ez az egy-kétszáz évvel ezelőttihez viszonyítva, amikor őseink helységenként akár több tíz malmot is üzemeltettek. Végérvényesen emlékeinkbe zártuk volna a régi fajta malmokat?
Nagyon úgy tűnik. Épp ezért lepett meg kellemesen, hogy Nagykikindán megmaradt egy szárazmalom, ráadásul meglehetősen jó állapotban van. Sőt, a feljegyzések szerint az Alföldön csupán két szárazmalom található, az egyik ezek közül Nagykikindán van. A hírforrás szerint a másik Észak-Tiszántúlon, a híres „kuruc” településen, Tarpán, Nyíregyházától 72 km-re, a Kárpátok és az Alföld találkozásánál található.
Csúrogon is egy szélmalom maradt meg a több tízből, az is mutatóba
Igaz ugyan, hogy a szárazmalmok nemigen élték meg a XX. század derekát, mégis némi kutatás is elegendő ahhoz, hogy lássuk, ennél azért több szárazmalom maradt meg az utókornak. Neves a vámosoroszi (a szentendrei skanzenben látható), és a szarvasi is, mely egészen 1962-ig működött.
De, mi is az a szárazmalom?
Az egyetlen megmaradt vajdasági szárazmalom hatvan éve állami védelem alatt áll
A középkorban minden olyan malmot szárazmalomnak neveztek, melyet emberi vagy állati erővel hajtottak. Ebbe beletartozott a kézi hajtású kis malom, a taposómalom, a tiprómalom, és a járgányos malom. A szárazmalmon kívül vízimalmok és szélmalmok őrölték a magot, sajtolták a szőlőt és az olajat, hajtottak más gépeket is. Később szárazmalmoknak csak az állati erővel hajtott malmokat nevezték. Eredete ókori, már a görögök és rómaiak használtak szamárral vagy öszvérrel hajtott malmokat, ezekről nemcsak leírás, hanem ábrázolások és tárgyi emlékek is fennmaradtak. Magyarországon a XV. századtól kezdve használták, főleg olyan helyeken, ahol vízimalmok építése nem volt lehetséges. Ekkoriban csak Budán már 150 szárazmalom őrölte a gabonát.
Liszt ömlik a malom őrlőkövei közül
Hódmezővásárhelyen például 1788-ban 69, húsz évvel később 86 szárazmalom őrölt gabonát, ezenkívül 3 szélmalom és kevés vízimalom volt a városban. Az 1863-as malomösszeírás szerint Magyarország területén összesen 7966 szárazmalom működött, de számuk 1894-re 2033-ra csökkent. A szárazmalmok csaknem kivétel nélkül a sík vidéken dolgoztak, jellemző, hogy 1894-ben Erdélyben már egy sem állt. A 19.század utolsó harmadában a szárazmalmokat előbb a szélmalmok, majd a fejlettebb gőzmalmok szorították ki. A neves tarpai szárazmalomban például 1929-ben őröltek utoljára.
Szárazmalmok csaknem kivétel nélkül a sík vidéken dolgoztak. Képünkön a tarpai malom
Addig azonban a járókerekes, általában lóval működtetett szárazmalom két egymással szorosan összeépült részből, a kerengősátorból és a malomházból állt. A kerengősátorban, a járószínben állt a malom hajtására szolgáló nagykerék, a kerengő. A kerengősátort tizenkét tölgyfaoszlop és az ezekre helyezett tizenkétszögű, gúla alakú, sátor formájú tető alkotta. A malomházban van elhelyezve a kőpad, az őrlőkővel és a szerkezettel. A járókereket általában két lóval húzatták, egy kört egy perc alatt tettek meg az állatok. Az állatok körbe-körbe járása igen fárasztó volt, ezért nevezték el a szárazmalmot „lónyúzónak”.
Nincs párja a jó parasztkenyérnek!
A mai Vajdaság területén 1740-es feljegyzések már emlegetik a szárazmalmokat. Nagykikindán 1781-ben például 17 szárazmalom működött, 1800-ban 32, 1847-ben pedig 51! Nemcsak gabonát, hanem paprikát és borsot is őröltek benne. Egy órányi munkával átlagosan száz kilogramm gabonát lehetett megőrölni. A máig fennmaradt szárazmalmot 1899-ben építették és 1945-ig üzemeltették. Az épület 1951-ben került állami védelem alá.
