Medve! Vágja rá gondolkodás nélkül az egyik ismerősöm, valahányszor azt kérdezik tőle, milyen állat lenne a legszívesebben. Annak ellenére, hogy alkata korántsem emlékeztet rá, sőt a személyiségjegyei sem mutatnak túlzottan nagy hasonlóságot a medvéivel, mégis mindig ez az állat szerepel a válaszában. Az ok egyszerű, ha tehetné, maga is szívesen elvonulna időnként téli álmot aludni, vagy legalábbis egy-egy olyan időszakot megélni, amikor nem a különféle kötelezettségek határozzák meg a mindennapjait, amikor senkire és semmire sem kell odafigyelnie, senkivel és semmivel sem kell törődnie, mert olykor kifejezetten jólesik neki elvonulni a világ elől, ahogyan jólesik mindannyiunknak hosszabb-rövidebb időre magunkra zárni az ajtót, megteremtve annak a lehetőségét, hogy ne másokkal, hanem önmagunkkal foglalkozzunk, és közben olyan dolgokból próbáljunk erőt meríteni, amelyekről tudjuk, hogy valóban a töltekezésünket szolgálják.
Azt persze ő is tudja, hogy a medvék esetében nem elsősorban ilyesmiről van szó, hanem inkább arról, hogy más állatokhoz hasonlóan a téli időszakban a táplálékhiány miatt igyekeznek minimálisra csökkenteni az energiafelhasználásukat, amihez nem elegendő, hogy a megszokottnál kevesebbet mozognak, hiszen már a testhőmérsékletük fenntartásához is viszonylag sok energiára van szükségük, sőt azzal is tisztában van, hogy bár a téli álmot alvó állatok közül mindenkinek a medve jut elsőként eszébe, mégsem számít a legjobb példának a jelenségre, hiszen esetében az anyagcsere intenzitása a téli álom idején a szokásosnak kb. a háromnegyede, ám vannak olyan állatok is, amelyek szinte teljes hibernálódásra is képesek annak érdekében, hogy átvészeljék a telet.
Akár így, akár úgy, azt azért mégsem mondhatja, hogy denevér szeretne lenni, amikor arról kérdezik, milyen állat lenne a legszívesebben. Hát hogy nézne az ki? Sün még csak-csak, mutat némi hajlandóságot a kompromisszumra, a medve azonban mégiscsak más, szögezi le. Szeretnivaló, legalábbis ha a különféle mesefigurákba meg a plüssmacikra asszociálunk, ugyanakkor tekintélyt parancsoló is egyben, véli, hozzátéve, van még egy fontos tulajdonsága, ami miatt inkább rá voksolna, az, hogy amíg nálunk, embereknél néhány hétnyi inaktivitás is elegendő ahhoz, hogy jelentős izomtömeg-csökkenést okozzon, addig a medvék a több hónapon át tartó téli álmukat is megúszhatják jelentősebb veszteség nélkül, ami egyébként azért is fontos, folytatja némi tudálékoskodással a hangjában, mert egyes szakemberek szerint a használat nélkül nem gyengülő izmok mögött meghúzódó folyamatok feltérképezése akár az emberek esetében is hozzájárulhat majd a hatékonyabb rehabilitációs stratégiák kidolgozásához, amiről nemrég olvasott egy ismeretterjesztő magazinban, dicsekszik, én pedig elismerően bólogatok, miközben azon töprengek, vajon ezek az információk is hozzájárulnak-e ahhoz, hogy időről időre fokozott figyelemmel kíséri a medvékről szóló híreket – nemcsak akkor, amikor valamennyien árgus szemmel vizslatjuk, kijönnek-e a barlangjukból, illetve meglátják-e az árnyékukat, hanem az év csaknem minden szakában –, amiből nemcsak ő maga profitál, hanem mi, a környezetében élők is, ahogyan azt a mellékelt példa is mutatja.
De azt tőle tudtam meg néhány héttel ezelőtt, hogy szegény olaszok éppen a híres vagy inkább hírhedt sütievő medvéjüket gyászolják – nem mintha e nélkül az információ nélkül nem élhettem volna teljes életet, ám ki tudja, hol és mikor veszem majd hasznát –, azt a négyéves, százötven kilós appennini barna medvét, amelyet még tavaly fogtak be, miután egy cukrászdában garázdálkodott, valamint behatolt egy népszerű háromcsillagos étterem konyhájába is, később pedig többször látták bóklászni Roccarasóban is, ahol tyúkokat lopott, és gyümölcsfákon tanyázott; valamint azt is, hogy az állatot Castel de Sangro közelében, egy hegyi úton ütötte el egy autó, és bár az erdészek azonnal bevitték az állatkórházba, már ott sem tudták megmenteni, így sajnos nem élte túl a balesetet.
Be kell vallanom, elsőre nem voltam teljesen biztos abban, hogy hová fut majd ki a történet, ahogyan abban sem, vajon megjátszott vagy valós sajnálkozás-e az, amit a hangjában érzek, ám miután mégiscsak az utóbbi tűnt valószínűbbnek, magam elé meredő tekintettel és lassú pillantásokkal fejeztem ki együttérzésemet, megérzésemet pedig még inkább megerősítette azzal a felvetésével, mennyivel jobban járt volna szegény medve, ha maga is téli álomra hajtotta volna a fejét, vagy legalábbis visszavonult volna egy olyan helyre, ahol biztonságban van. S mennyivel jobban járnánk olykor valamennyien, ha hasonlóan tennénk, jegyezte meg néhány másodpercnyi szünet után, elrévedő tekintettel, hozzáfűzve, milyen sok kellemetlenségtől kímélhetnénk meg mi is önmagunkat ilyen módon. Bár nem pontosan így fogalmazott, ezeknél keményebb szavakat használt, akkor vált világossá számomra, miért vágyik annyira arra, hogy – ha átvitt értelemben is – időnként medvévé váljon, és téli álomra hajtsa a fejét, távol a mindennapok forgatagától, elbújva a számonkérő tekintetek elől, mentesülve a minket körülvevő világ folyamatosan lüktető zajától meg időről időre reánk zúduló mocskától.
