– Semmi nem olyan veszélyes, mint az öntudatlan és hazug önsajnálat, minden betegség és emberi nyomorúság kútforrása, mely különben is egyértelmű a butasággal, az emberi nyavalyák e közös kútjával – írta Márai Sándor a Vendégjáték Bolzanóban című regényében. A mű ezen sorait olvasva elevenedik fel előttem egy rövid időszak az életemből csaknem egy évtizeddel ezelőttről. Nem sokkal azután, hogy szülőföldemet hátrahagyva megkezdtem tanulmányaimat a Szegedi Tudományegyetemen, betértem a város bokszklubjába. Miután az edzőnek válaszoltam néhány kérdésre, elmondta, számos szerbiai bokszoló megfordult már náluk az idők folyamán. Nagyon szeretnek minket, mert más stílust képviselünk, mint ők, s így az edzőtársakkal sokat tanulhatunk majd egymástól. Talán nem meglepő, hogy a kijelentések hallatán néhány korombéli bokszoló azonnal kipécézett magának.
A csapatsportoknál is létezik atléták közötti versengés, az ökölvívásban (más individuális sportokhoz hasonlóan) azonban ez sokkal jobban fellelhető. Egy klubban a hierarchia legtetején természetesen az edzők vannak, utánuk pedig az eredményes versenyzők és az ellenük már bokszolni tudó kiválóságok következnek. A kevésbé eredményes sportemberek pedig a még nem regisztrált, de versenyezni akaró öklözőkkel esnek egy kalap alá. Ebben a kategóriában iszonyú harcok folynak az „erősebb kutya” szerepének megszerzéséért. A klubba betérő új arcok is ezen kalap alá kerülnek, ahonnan rengeteg munkával ugyan, de viszonylag könnyen át lehet jutni a közösség első ligájába.
A két csoport közötti különbségek már az első héten feltűntek. Az első csoportban kevés olyan öklöző volt, aki ne vett volna részt minden edzésen, s ne tette volna oda magát teljes erőbedobással. Egymást folyamatosan ösztönözték. A másik csoportból sokan figyelték az edzőt, s amikor az éppen mással volt elfoglalva, megálltak az ugrókötelezéssel, a zsák püfölésével. A ringben pedig gyakran megegyeztek egymással. Négyéves ökölvívómúltamnak köszönhetőn néhány hét után már a klub legjobb öklözőivel mérethettem meg magam a ringben, s innentől a korábban engem még folyamatosan méregető, nekem beszólogató edzőtársakkal is teljesen megváltozott a kapcsolatunk. Sokszor kifejtették nekem, hogy milyen okok miatt nem tudják magukat teljes erővel odatenni az edzésen vagy az edzőmérkőzések során. Ilyenkor általában szerencsétlennek nevezték magukat, s kicsit irigykedve beszéltek a klub legjobbjairól is. Amikor elveszített mérkőzéseikről meséltek, szinte mindig a kifogásokkal vegyített önsajnálat mágikus szoknyája mögé bújtak. „Azért nem győztem, mert a bírót lefizették. A másik meccsen nagyon fájt a kezem. Nem tudom elhinni, hogy ilyen szerencsétlen vagyok, míg néhány embernek itt minden sikerül. (…) Nincs annyi pénzünk, hogy megfelelő táplálékkiegészítőket vásároljak, így nem is tudok olyan gyorsan regenerálódni, mint a többiek. Ha gazdagabb családba születek, minden más lenne…” És így tovább. Valójában azonban nem innen fújt a szél. Egy ilyen kijelentés hallatán a klub egyetlen profi bokszolója förmedt rá edzőtársára:
– Az élet annál derűsebb, minél több dolgot oldunk meg, és annál sikertelenebb, feszültebb, minél több feladatot hárítunk el azért, mert az élet áldozatának mutatjuk be magunkat. Rajtunk áll, örömünket leljük-e a feladatokban, vagy inkább beledöglünk az önsajnálatba. Az önsajnálat bénít. A belőle fakadó keserűség pedig idővel még a lelket is megöli – mondta. Jómagam meglepődve, ugyanakkor helyeselve fogadtam edzőtársam – Márai Sándor soraihoz hasonló – bölcsességét. A képlet valóban egyszerű: egy kicsivel kevesebb önsajnálat, egy kicsivel több erőfeszítés, és máris nem lesz kire irigykednünk.
