Nincs még egy ilyen pesszimista, boldogtalan nép, mint a magyar – derült ki néhány évvel ezelőtt egy nemzetközi kutatásból, amelyben egyes országok polgárainak lelkiállapotát vizsgálták. A tanulmánnyal kapcsolatban meginterjúvolt tanár megemlíti, időről időre vannak irodalmi versenyek Magyarországon, ahol az iskolások körében kerestetik a legszebb magyar verssor. Megdöbbentő módon a legtöbb ilyen verseny során két idézet gyakorlatilag mindig dobogós helyen végez. „Most tél van és csend és hó és halál” – szól az egyik részlet, Vörösmarty Mihály Előszavából. A másik Petőfi Sándor Szeptember végén című verséből származik: „Elhull a világ, eliramlik az élet.” Sokatmondó… Talán a sírva vigad a magyar mondás sem véletlen – jut eszembe, miközben a megállapításokat olvasom.
De mégis miből eredhet nemzeti pesszimizmusunk? Fél évezredes történelmi tapasztalatainkból? Életmódunkból? – merülnek fel bennem a kérdések, amelyekre választ ugyan nem kapok, ám néhány nap elteltével érdekes szemléletet demonstrál velem a sors. – Tényleg nem hiszem el, hogy létezik egy ilyen nép a földön, s hogy zsenialitásuk nem kap nagyobb visszhangot a világban – mondja egy amerikai cserediák, miután végignézte, ahogyan egy rutin duguláselhárítást vittünk végbe barátaimmal egy szegedi ételkészítő és -kiszállító cégnél, diákmunkánk alatt. Értetlenül állunk William előtt. – Vajon miért tart bennünket zseninek? A duguláselhárítás tényleg világraszóló figyelmet érdemelne? – tesszük fel nevetve a kérdéseket újdonsült ismerősünk háta mögött. Tengerentúlról származó munkatársunk később kifejti, bejárta Amerikát, emellett Európa számos országában megfordult cserediákként, de a magyarokhoz hasonló problémamegoldó képességgel rendelkező emberekkel máshol nem találkozott. Nálunk akárhová megy tevékenykedni, szinte minden alkalommal meglepődik (az amerikai fickó nem magyar órabérért jött dolgozni a céghez: élelmiszermérnöki gyakorlatát végzi). Hozzáteszi: szerinte a nyelvünk is olyan, mintha másik bolygóról érkeztünk volna. „Az angol mellett beszélek franciául, németül, spanyolul és olaszul is. A magyar valami más, mint a többi nyelv. Egy éve vagyok itt, és úgy érzem, hogy képtelenség elsajátítani” – mondja nekünk. A műszak vége után az elhangzottaktól megrészegülve utánajárok, hogyan vélekedtek rólunk, magyarokról a világ polgárai az elmúlt száz évben. Gyorsan kiderül: nem William az egyetlen ember, aki földönkívüli tulajdonságokkal ruházott fel bennünket. „Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok” – mondta a múlt század közepén Isaac Asimov oroszországi zsidó származású amerikai író és biokémikus. Enrico Fermi Nobel-díjas olasz atomfizikus pedig, amikor megkérdezték, hogy hisz-e a földönkívüliekben, a következőt válaszolta: „Már itt vannak, Magyaroknak nevezik őket!” De említhetnénk Nicholas Lezard újságírót is, aki 2004-es cikkében a The Guardian hasábjain a következőt írta: „A magyarok tulajdonképpen nem is földi lények, hanem egy szuperintelligens földönkívülifaj, amelynek sikerült egybeolvadnia az emberiséggel, s csak műveik zsenialitása és nyelvük teljes érthetetlensége árulja el őket. Aki megfejti, isteni titkot boncolgat, annak is az első tételét…”
Ha egy tőlünk származó személy felállna, s azt mondaná nekünk: legyünk büszkék önmagunkra, mert van mire, úgysem hinnénk el. Senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ám ezen külföldi megállapítások apró mozaikdarabként talán okot adhatnak arra, hogy pesszimista szellemünket végre a palackba zárjuk.
Nyitókép: (illusztráció)
