Forgószél

Minap, miközben kifelé igyekeztem a városból, egy kisebb forgalmi dugóba kerültem. Unottan néztem ki az autó ablakán, szólt a rádió, de inkább versekre gondoltam, ilyen a tavasz. Akarva-akaratlanul versekre gondolunk. Nem valamelyik konkrét költeményre, hanem inkább az érzésre. Hatalmába kerít az érzés, ami a versekkel való megismerkedés idejére nyúlik vissza. Bolondos hangulat kerít hatalmába, mintha sírnék és nevetnék. Egyik sem történik, miért is történne, nem vagyok már harmincnyolc éves.
Hosszú időn keresztül voltam harmincnyolc éves. Minden jól állt. A kendő a nyakam körül, a harisnya a lábamon, a cipő sem szorított-nyomott, a gyűrű az ujjam nem szorította, a fülemben a lyuk nem nyúlt a fülbevalótól. Mindig bohókás kedvemben voltam. Bármikor képes voltam nevetni és sírni is. Egy dallamtól vagy egy gondolattól. Attól, hogy élek és attól, hogy nem örökké.
Erről eszembe jutott, hogy amikor harmincnyolc éves voltam, akkor minden tavasszal Füst Milán Nevetők című kisregényének kezdete jutott eszembe. Talán a hosszabbodó nappalok, a kályhából visszanyomuló füst, amit a bolondos kedvű szél nyom vissza a kéménybe, a kályhacsőbe. Talán ezek miatt ötlött föl bennem az emlék. Amikor a magány csontos kezével elkapja mindenki derekát, és nem ereszti. Ilyesmi lehetett akkoriban a fejemben. Már nem emlékszem, csak az érzésre.
Éppen úgy, ahogyan most sem emlékszem versekre, csak az érzésre. El sem tudom képzelni, mi fog történni, amikor már annyi éves is elmúlok, amennyi most vagyok. Akkor vajon minek az emléke fog felidéződni bennem anélkül, hogy bármi konkrétum tapadna hozzá? És mi lesz legvégül, amikor már emlékek sem idéződnek fel. Kapaszkodás és ragaszkodás egy tavaszi felhő peremébe.
Az autósor araszolni kezdett, köztük én is. Kibámultam az ablakon. Az út mellett egy aprócska forgószél kezdett pörögni, egyre vadabbul viselkedett. Magával ragadta a száraz faleveleket, az út menti port, apróbb ágakat. Majdnem negyven éve nézem minden évben ezeket az apró forgószeleket, amik a böjti időszakban érkeznek meg a városba. Sehonnan sem jönnek és sehová sem tartanak, egyszerűn csak itt teremnek nálunk. Akkor figyeltem fel rájuk, amikor a városba kezdtem iskolába járni, vagyis tizenhat éves lettem. Emlékszem a napra, amikor először pillantottam meg az apró forgószelet. Éppen Kosztolányi Dezső egykori szülőháza mellett baktattam. Akkor még nem tudtam, hogy a szárazkapu bejáratát színes üvegablakok díszítették. Kék és sárga, bordó és zöld. Nemrégiben találkoztam ilyen szárazkapu bejárattal egy másik városban. Ahogy elhaladtam a ház mellett, aminek hatalmas kapuját verdeste a lemenő nap fénye, és a színes üvegablakok viháncoltak, hirtelen belém vágódott a fekete-fehér, szemcsés fénykép, még az Opera kölni illatát árasztó férfi ujját is látni véltem, ahogyan mutatja a szárazkapuba ékelt üvegeket, és mondja, hogy milyen színűek voltak. Nem tudom, honnan tudta. Talán Mariska mesélte neki. Vagy ő maga látta, a saját szemével. Mielőtt lebontották a házat, mielőtt bombatalálat érte a környéket, mielőtt mindannyian azzal szembesültek, hogy ezen a vidéken meg fog állni az idő, csak a böjt idején érkeznek forgószelek, hogy jelezzék, ebben az álló időben is múlik az élet, eljár felettünk, nevetéseink és sírásaink belevegyülnek a levegőbe. Amikor az első forgószelet megláttam az útkereszteződésben, nem tudtam, hogy ezentúl minden évben, minden tavasz érkezésekor látni fogok egyet. Szembe fog jönni velem, vagy a hátam mögül kerül elém, vagy egyszerűen csak ott terem, ahogyan most is, az autóm mellett. Hűségesen kísér engem, akárha a kutyám volna, vagy én az ő jószága. Nincs erre magyarázat. Vagy ha akad, úgy megtartom az érzést, amit kivált belőlem. Megtartom, mint a versek emlékét, egy kisregény hangulatát, mint a tavaszi levegőben szálló kékes füst illatát.