Akármennyire is hiszek a nosztalgia erejében, sőt abban a közhelyben is, miszerint az idő mindent megszépít, azt a legnagyobb naivitással és magamra erőltetett jóindulattal sem feltételezhetem, hogy azokban, akik az 1990-es vagy akár a 2000-es években voltak egyetemisták, itt, Szerbiában, azon belül, mondjuk, Újvidéken, ahogyan jómagam is, megannyi pozitív érzést idézne fel a buszozás gondolata, sőt, sokan talán még össze is rezzenünk, ha visszagondolunk az ominózus vasárnap esték vagy a hétfő hajnalok fájdalmasan kellemetlen pillanataira, amikor a rideg buszállomás peronján vacogva vagy éppen izzadva vártuk a szinte mindig késő, rozoga buszokat, egészen az utolsó pillanatig reménykedve abban, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva törölték a járatot, és mégsem kell majd felszállnunk rá, legalább néhány órát nyerve ezáltal az otthon meghittsége és melegsége megélésének lehetőségéből, ami után egészen péntek estig áhítoztunk.
A buszállomás régmúlt időket idéző rideg falai, a kisebb településeken élő társainknak a buszmegálló vékony bádoglemezei, az összefogdosott tolóablak mögött ülő hölgy egykedvű tekintete, a jobb sorsot is megélt buszok beteges pöfögése jelentette számunkra az útra kelés élményét. Magát az utazásét pedig a télen hideg, nyáron meleg, fűtés és hűtés nélküli, ujjnyi résen szelelő ablakú, évtizedes kosztól ragadó utasterű járművek, amelyeket sokszor csak a Szentlélek meg a bennük ülők vagy esetenként állók imája vitt el a következő állomásig, hiszen mivel mindig jóval több utast szállítottak az előírtnál, az állva vagy a csomagokon ülve való zötykölődés is természetes részét képezte az utazásnak, miközben azon izgultunk, a táskánk alján elhelyezett műanyag doboz, amelybe édesanyánk gondosan tette bele a világ legfinomabb töltött káposztáját, kibírja-e a terhelést, vagy odalesz a több napra is elegendő mennyiségű finomság. Nem szabályszerű, inkább olyan „mindenki jól jár” utazások voltak ezek, hiszen a kalauzoknak kellett a pénz, ahogyan mindenki, ők is keveset kerestek akkoriban, persze, lehet, hogy most is, nem tudom, nekünk meg, szegény egyetemistáknak, le kellett érnünk valahogy Újvidékre, hacsak lehetett, kedvezményes áron vásárolt jeggyel vagy még szerencsésebb esetben még kedvezményesebb áron, jegy nélkül.
Azt persze tudtuk, hogy másutt valószínűleg nem az ilyen megoldások képezik az ún. normális, pláne nem a színvonalas közlekedés alapját, mégis elfogadtuk, és irigykedve néztünk azon társainkra, akik megtehették, hogy busz helyett autóval járjanak, majd igazi megváltásnak éreztük, amikor már mi is megtehettük, még akkor is, ha az autózás olykor még a buszozásnál is kiszámíthatatlanabb volt, hiszen a sofőr, ahogyan a buszé is, gyakran késett, előfordult, hogy ilyen-olyan elintézni való dolgok miatt kitérőt is tett, az azonban, hogy nem kellett ötkor vagy hatkor kelnünk, nem kellett egész úton a busz motorjának zakatolását túlkiabálnunk, ha társalogni szerettünk volna, nem kellett minden szárkúpnál megállnunk, és megvárnunk, amíg a sofőr meg a kalauz elszívják a cigarettájukat, megisszák az éppen aktuális italukat, esetleg elfogyasztják a vacsorájukat, minden pénzt megért volna számunkra, már ha lett volna egyetemistaként annyi pénzünk, hogy dőzsöljünk. Helyette inkább szerencsénk volt, amiért természetesen nagyon hálásak voltunk.
Azóta persze sokat változott a világ. A buszállomások már nem mindenütt állnak, helyükön bevásárlóközpontok díszelegnek, a buszmegállók kissé pofásabbak, valószínűleg korszerűbbek is, hiszen egyikben-másikban még a telefonját is feltöltheti az ember, és bizonyára a buszok is megbízhatóbbak, kényelmesebbek és tisztábbak, legalábbis kívülről ilyennek tűnnek. Az a kis út menti kocsma is bezárt már, ahol annak idején esténként a sofőrök megálltak vacsorázni, pedig állítólag jól főztek, igaz, sohasem próbáltuk ki, pedig – utólag belegondolva – egyszer igazán megállhattunk volna ott akkor, amikor már mi is autóval utaztunk, ám akkor sem tettük, helyette inkább siettünk haza. Ez a momentum ugyanis máig megmaradt az egykori buszozások élményéből, hiszen ez az, ami által mindenkor mindenhol újabb órákat nyerhet(t)ünk az otthon meghittsége és melegsége megélésének lehetőségéből.
Nyitókép: Pixabay
