Homlokán ügyetlenül felfestett piros, fehér és zöld csíkokkal, nyakában kissé félrecsúszott magyar zászlóval önfeledten ugrál és torkaszakadtából üvöltözik egy kisfiú az úszómedence melletti lelátón azon a tíz évvel ezelőtt készült fotón, amely a minap bejárta valószínűleg nemcsak a magyar, hanem a világsajtót is. A kép Barcelonában készült, ahol a közönség soraiban ülők éppen a kiváló úszó, Gyurta Dániel világbajnoki címét ünneplik, köztük az említett kisfiú is, aki nem más, mint a magyar úszósport egyik legnagyobb reménységeként számontartott és mindenki által csak Hubiként emlegetett Kós Hubert, akinek néhány nappal ezelőtt minden bizonnyal sok hasonló korú kisgyermek üvöltötte együtt a nevét, amikor a Fukuokában megrendezett világbajnokságon megszerezte élete első felnőtt világbajnoki címét.
Egy másik kiváló sportoló, a közelgő budapesti atlétikai világbajnokságra készülő amerikai sprinter, a százméteres síkfutás címvédője, Fred Kerley ugyancsak a minap arról beszélt egy vele készült interjúban, hogy nehéz gyermekkorának részleteit azért osztja meg a nyilvánossággal, mert ily módon szeretne inspirációt nyújtani azoknak a gyermekeknek, akik hasonlóan nehéz sorsúak ahhoz, hogy merjenek nagyot álmodni, és legyen erejük küzdeni az álmaikért, ami az ő esetében valóban nem puszta közhely, hiszen köztudott róla, hogy miután az édesanyja eltűnt az életéből, az édesapja pedig börtönbe került, a nagynénje fogadta be négy testvérével együtt, és nevelte fel a nyolc saját gyereke mellett, óriási szegénységben. Az említett interjúban elmondta, úgy érzi, ha meg tud nyílni az emberek előtt, hogy tudassa velük, nincsenek egyedül, és van előttük valaki, akire felnézhetnek, akit követhetnek, akkor kötelessége ezt megtenni, majd hozzátette, ha megvan a lehetősége arra, hogy motiválja őket azzal, hogy egy ismertebb ember ugyanazokon a nehézségeken ment keresztül, mint ők, ezáltal arra ösztönözve őket, hogy keményebben próbálkozzanak az életben, akkor azt mindenképpen meg fogja tenni.
Mindez csupán két kiragadott példa a megszámlálhatatlanul sok közül, hiszen gondoljunk csak bele, hány meg hány hasonló történetet hallhatunk, hány meg hány olyan fotót láthatunk nap mint nap a különféle közösségi oldalakon, amikor egy-egy feltörekvő sportoló előbb gyermekként, majd felnőttként látható az akkor is, most is világsztároknak számító, évtizedek óta a világ elitjében lévő nagy egyéniségekkel, mint amilyen például Christiano Ronaldo, Lionel Messi és Zlatan Ibrahimović vagy éppen Novak Đoković, Rafael Nadal és Roger Federer; vagy hány meg hány olyan képkocka villanhat fel előttünk nap mint nap az interneten böngészve, amelyen egy-egy kisgyermek önfeledt örömét láthatjuk amiatt, mert sikerül nekik az ilyen nagyságok valamelyikével közös képet készíteniük, sőt esetleg valamilyen kézzelfogható emléktárgyat – melegítőt, pólót, sapkát, csuklószorítót vagy bármi mást – is szerezni tőlük!
Ha ezen történetek, képek vagy videók kapcsán megpróbálunk egy kicsit a dolgok mögé látni, akkor azt is be kell ismernünk, hogy a jelentőségük messze túlmutat önmagán, hiszen a bennük szereplő gyermekek nemcsak azért tekinthetők szerencséseknek, mert sikerült találkozniuk a legnagyobb példaképeikkel, hanem azért is, mert olyan példaképeket választottak maguknak, akik olyan teljesítményt tettek le az asztalra, amely méltóvá teszi őket arra, hogy világszerte sok százezer vagy sok millió gyermek akarjon hasonlítani rájuk, vagy ami talán még fontosabb, rájuk akarjon hasonlítani, és ne a média által kreált, teljesítmény nélküli percemberekre, akik mögött semmiféle teljesítmény sem áll, sőt erényeikként is legfeljebb olyan tulajdonságok sorakoztathatók fel, amelyek egy szilárd értékrenddel rendelkező világban sokkal inkább számítottak és számítanának ma is el-, sőt talán megvetendőnek, mintsem dicsőítendőnek és követendőnek.
Azt, hogy pontosan hogyan került elő a kis Kós Hubertet, azaz Hubit ábrázoló, bizonyára sokak szemébe könnyeket csalogató fotó, nehéz lenne pontosan meghatározni, mint ahogyan azt is, vajon üvöltött-e akkorát, vagy talán még nagyobbat Kós Hubert célba érkezésekor az egykori példakép, ma már elsősorban sportdiplomataként tevékenykedő Gyurta Dániel, mint egykor kis rajongója tette példaképe győzelmének ünneplésekor, ám talán nem ezek az apró részletek az igazán fontosak ebben a sajátosan szép történetben, hanem sokkal inkább az a mérhetetlen erő és az a rendíthetetlen motiváció, amit a valódi példaképek tudnak jelenteni a felnövekvő generáció tagjai számára, valamint annak a felismerése, mennyire fontos, hogy gyermekeink valódi példaképeket lássanak maguk előtt, akik olyan értékrenddel rendelkeznek, és akik mögött olyan teljesítmény van, amit valóban érdemes követniük, illetve annak felismerése, mennyire fontos, hogy ne becsüljük alá a példaképek jelentette inspirációt és a példaképséggel járó felelősséget.
