Az egykori Partos utcában álló valamikori zsidó kórház előtt álldogált apám, kezében a pálinkásüveg, talán több is, a szombat reggeli zsibongásban. Lovas kocsik zörögtek, a lovak patkója kipp-kopp, kopogott, lócitrom fanyar, mégis jó illata töltötte meg az augusztus végi levegőeget. Nagy hőség volt azokban a napokban. Pénteken is, előző nap óriási volt a kánikula, a gladiólák a földig hajoltak, akárha Szent Ilonát akarnák ilymódon köszönteni, csak engem köszöntöttek azonban, a szinte kopasz csecsemőt, akinek a vákuumos orvosi eszköztől hosszú ideig egy rózsaszín kör volt látható a fejbőrén. Az egész napos vajúdásra is csak annyit mondott a nővér, hogy ne kényeskedjen, nem adják azt olyan könnyen, amilyen könnyen kapta. Anyám ezen bizonyára elgondolkodott volna, ha a görcsök engedik, hogy vajon könnyűnek volt-e tekinthető, ahogyan kapta, szerelem ide, újházasok idealizált képe oda. De a görcsök nem engedték őt ilyesmiről gondolkodni, az pedig fel sem merült benne, hogy ez valamiféle bántó viselkedés volna a nővér részéről, mármint mai módon bántó, ha jól számolom, legalább három egyéni szabadságjogában megtiporták, miközben vajúdott. De ez egy régimódi történet, ilyen modernos dolgok nem tartoznak bele.
Este hat után, amikor már eléggé nagy volt a baj, szaladtak a nővérek, magas szárú, gumitalpú, kivágott orrú fűzős cipőikben surrogtak meg burrogtak, jaj, doktor úr, nem gondoltuk, kezünket tördelve látja, mindent megteszünk. Mielőtt anyám elájult, az orvos még odaszólt neki, hogy ha nem nyom, meg találok halni, s az anyai ösztön segített az orvoson, ahogyan a vákuumos segédeszköz is.
Úgy képzeltem, amikor az egykori zsidó kórházban voltam irodalomtanár, hogy mindez a tanáriban játszódhatott le, az ostorfákra fordíthatta tekintetét anyám, aki ekonomszkás volt – ahogyan a régi zsidó kórház is közgazdasági középiskola, amikor ott bolyongtam a folyosóin naplóval a kezemben.
Másnap, hogy apám ott állt a kórház előtt a pálinkásüveggel, amiből több is volt talán, és megállította a Tejpiacra igyekvőket – akikből igen számosan akadtak, lévén piaci nap –, hogy közölje velük, lánya született, igyanak az egészségére, mikor, tegnap, oh, de szép, mondták a Kanizsa környéki, a hajdújárási, kispiaci, radanováci gazdák, s meghúzták az üveget, oh, de szép, akkor bizony Ilona, ugye? Ildikó, válaszolta apám, mire azok a lovak közé csaptak, s mondták, na! Ugyehogy? Ilona! Mire apám, akit humora és gyors észjárása segített át a hétköznapokon, hamar rájött, hogy az Ildikó csak egy hangsor, az Ilona pedig egy név, egy szent neve, azt válaszolta tehát, Ilona, hát! És ragyogott büszkén, mert mindig is egy lányt akart, mindig is engem akart.
Amikor boldogságában megitatta a Tejpiacra igyekvőket, végigjárta a családot, csöndben viselve a vállveregetéseket, hogy nem baj Lacikám, ugye, nem baj, hogy csak lány? És mert olyan fiatal volt, éppen egy évvel korábban nősült, a rokonságot sem ismerhette teljesen, nem rukkolt elő az igazsággal, amit aztán egész életében hangoztatott, mintha csak azt az (el)hallgatást akarta volna visszapótolni az idő szövetébe: mindig is lányt akartam! Hosszú éveket töltöttem azzal, hogy kipótoljam a hézagokat, magyarázatokat leljek a hiányokra, hiányosságokra, amolyan magyaros dolog ez, jut most eszembe, pedig nem is vagyok költő, hogy játsszam a szavakkal: a magyar(ázat) olyan nagyon ránk jellemző. Gondolnám, ha nem ágaskodna bennem minden az ilyesféle általánosítás ellen, ha nem berzenkedne ellene a lelkem, ha nem gondolnám azt, amit gondolok, hogy a túlzó általánosítás éppoly hamis dolog, mint a túlzó individualizmus. A jó társadalmi rendszerek a kettő között libikókáznak, időnként tengeri betegséget okozva az embereknek. De ez még mindig jobb, mint az a hamis biztonságérzés, amit a túlzásokra épülő társadalmi rendszerek nyomnak rá az emberekre.
A régészek védőszentjének napján születni egy életre szóló elfoglaltság, súlyosabb napokon akárha kötelezettség, keresni, kutatni, a múlt elkoszló, elfoszló szövetének darabkáit egyberakva történeteket találni. Nem mondanám, hogy kitalálni, mert nincs bennem ilyesfajta hajlam. Csak találok, meglelek ezt-azt. Mint apám alakja az egykori zsidó kórház előtt, ahogyan vidáman odakiabál a Tejpiacra igyekvőknek, hogy meglett, itt van, életének legfőbb értelme. Az bizonyos, hogy az ő akaratából lettem, ez például olyan összerakása a szavaknak, amiért a magyar nyelvet szeretni és csodálni muszáj, hogy aztán rábízzon engem a mindennapok melegséggel való kibélelésének feladatát ellátó személyekre, akik az édesanyák. Ahogyan őt látom az egykori zsidó kórház előtt, az úszókra oly’ jellemző széles vállát, keskeny csípőjét, úgy a tanáriban, ahol ugyan nem sok időt töltöttem tanárkodásom idején, anyám barna tekintetét, amivel bebugyolál, s úgy hiszi, meg tud védeni attól, amit adott nekem, az élettől. Egyik akaratából életet ad a másik. Ez a szülőség. A nyelvünkben minden benne van. Éppen elegendő szó.
Talán eljött az ideje, hogy a rég elporladt piacra igyekvő férfiak emlékére, akik vidáman intettek fejükkel apám felé, miközben meghúzták az üveget, felvegyem a másik nevem. Ilona, hát.
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay
