Soha nem éreztem különösebb rajongást a fegyverek iránt, gyermekként is inkább kisautókkal játszottam, mintsem pisztolyokkal meg puskákkal, sőt még a kedvenc „vízipisztolyom” is víziló formájú volt, igaz, olyan erőteljesen lövellte ki magából a vízsugarat, hogy az számos igazi vízipisztolynak is becsületére válhatott volna, olykor mégis némi irigykedéssel figyeltem a szomszéd fiút, amikor a háztetőn sorakozó verebeket lövöldözte a nagyapja puskájával. Nem annyira a lövöldözés miatt, mintsem inkább azért, mert nem értettem, miért tehet meg valamit, amit én nem. Aztán, amikor felajánlotta, hogy próbáljam ki én is, határozottan elutasítottam. Nem hiszem, hogy kizárólag azért, mert tartottam az esetleges következményektől, hiszen bár a szüleim nyilvánvalóan nem dicsértek volna meg, sőt, valószínűleg komolyan meg is dorgáltak volna, ha kiderült volna a dolog, de hát olyan sok gyermekcsíny marad titokban a szülők előtt, miért éppen ezt ne sikerült volna diszkréten kezelni, kiváltképp úgy, hogy mindössze ketten tudtunk volna róla, ő meg én. Éppen ezért nehéz megfejteni, mi volt az, ami akkoriban arra késztetett, hogy határozottan nemet mondjak a visszautasíthatatlan ajánlatra. Persze, ma már örülök neki, hogy így tettem, hiszen belegondolni is rossz, milyen veszélyekkel járhatott volna, ha a fegyver avatatlan kezekbe került volna. Nem mintha az övéi annyira avatottak lettek volna, ám mégiscsak volt gyakorlata abban, hogy miként kell vele bánni, az persze, hogy mindez jó-e vagy sem, már egy egészen más, ráadásul egészen távolra mutató kérdés.
A régi, kissé poros történet arról jutott eszembe, hogy a minap, amikor éppen a szabadságomat töltöttem, a megszokottnál több időm jutott arra, hogy figyeljem a körülöttem lévő világot és benne a körülöttem lévő embereket. Éppen a tengerben lubickoltam, amikor megakadt a tekintetem egy kisgyermekes családon, amelynek tagjai elsőre kifejezetten szimpatikusak voltak, a fiatal, harmincas szülők naphosszat együtt játszottak a két-három év körüli gyermekükkel, aki szemmel láthatóan nagyon élvezte mind a szokatlan helyszínt, mind a folyamatos törődést, ugyanis önfeledt kacajokkal nyugtázta, amikor az apja kiemelte a vízből, majd hirtelen mozdulattal újra belelógatta, illetve hasonló lelkesedéssel játszadozott a vízparton is az apró kövecskékkel, kagylókkal meg azokkal a játékszerekkel, amiket magukkal hoztak, köztük azzal a vízipuskával is, amely csaknem akkora volt, mint ő maga, éppen ezért megtölteni sem tudta egyedül, csakis a szülei segítségével, ám amikor ez sikerült, lelkesen próbálta eltalálni az édesanyját meg az édesapját a puska által kilövellt vízsugárral. Eleinte szórakoztatónak tűnt a dolog, jó volt látni az önfeledt örömöt, igaz, akkor éppen nem viseltem sem szemüveget, sem kontaktlencsét, mert nyaraláskor olykor megengedem magamnak, hogy pihentessem a szememet, arra gondolva, hogy a körülöttem lévőkön kívül úgysem nagyon találkozom olyanokkal, akik esetleg megsértődnének, ha nem veszem észre őket, és nem köszönök nekik, különösen az elején, amikor az ember még senkivel sem bocsátkozik különösebben komoly beszélgetésbe vagy kapcsolatépítésébe. Egy idő után azonban így is feltűnt, hogy az apuka egyre határozottabb utasításokkal próbálja ellátni a gyermekét arra vonatkozóan, miként tartsa a vízipuskát, illetve miként lőjön vele úgy, hogy hatékonyabbá váljon a tevékenysége, és minél gyakrabban eltalálja az édesanyját. Olyan volt, mintha kezdett volna kissé átlényegülni, mintha az egész történet kezdett volna picit elveszíteni a játék jellegéből, ám mivel úgy gondoltam, ehhez aztán végképp semmi közöm, nem tulajdonítottam neki különösebben nagy jelentőséget, mondván, valószínűleg csak maximalista, és erre próbálja nevelni a gyermekét is.
Aztán másnap megismétlődött a történet, ám mivel akkor már a kontaktlencsém is a helyén volt, sokkal inkább ijesztő, mintsem szórakoztató volt az a fajta átlényegülés és az a rejtett agresszió, amit az apuka szemében láttam, amikor a fiát instruálta, és miközben próbáltam megfejteni a motivációját, anélkül persze, hogy feltűnően bámultam volna őket, egyszer csak felfigyeltem egy első ránézésre talán jelentéktelennek tűnő, mégis sokat mondó momentumra, az apuka tetoválására, amely egy felém irányuló pisztolyt ábrázolt. Egy felém irányuló pisztolyt, amelyet egy emberi kéz tart. Egy emberi kéz, amely éppen meghúzza a ravaszt. A ravaszt, amelynek meghúzásakor eldördül a fegyver.
Be kell vallanom, nem érintett túlzottan jól a dolog. Különösen így, néhány hónappal az után az iskolai lövöldözés után, amely valamennyiünkben igen mély nyomot hagyott. Olyannyira, hogy a továbbiakban igyekeztem kerülni őket és a látókörömön kívül helyezni a mosolygós arcú kisgyerekkel és a szüleivel kapcsolatos történéseket, amely törekvéseim eredményeseknek is bizonyultak, éppen ezért nem tudom, hogy a nyaralás végére sikerült-e megtanulnia pontosan lőni, és azt sem, hogy ha igen, akkor abban mekkora szerepe volt az édesapja határozott utasításainak, illetve azok mennyire hagytak benne mély nyomot a továbbiakra vonatkozóan.
Mindenesetre abban bízom, hogy az önfeledt kisgyermekből vidám, kiegyensúlyozott és mentálisan egészséges tinédzser, illetve felnőtt válik majd, aki nem a fegyverekben látja sem a problémái megoldásának a kulcsát, sem az akarata érvényesítésének az eszközét.
Nyitókép: Pixabay
