Évek, sőt talán nem túlzás azt állítani, hogy évtizedek óta tervezgetem, pontosabban, ha teljesen őszinte szeretnék lenni önmagammal szemben, akkor talán inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy hosszú éveken át valóban tervezgettem, az utóbbi időben viszont legfeljebb ábrándozom róla, hogy egyszer majd úgy igazán rendbe szedem a családi könyvtárunk állományát, amely finoman szólva is eléggé átláthatatlan, mivel egyrészt óriási könyvmennyiségről van szó, másrészt a kötetek több különböző helyiségben találhatók.
A képzeletbeli rendszerezési elv mindig más volt, gyermekként a nagyságuk és a színük alapján igyekeztem sorba rakni, egyetemistaként már a könyvtártanórákon tanultak értelmében szerettem volna katalogizálni őket, mostanában meg már csaknem mindegy, milyen vezérelv alapján csoportosítva, csupán az lenne a cél, hogy minél egyszerűbben és gyorsabban megtaláljam azt, amit éppen keresek. Vagy ha nem is annyira egyszerűen és gyorsan, akkor legalább megtaláljam.
Kétségtelen, hogy nehéz észben tartani, melyik könyv hol van, sőt azt is, milyen kiadványok vannak meg egyáltalán, mert az embernek vannak ugyan halovány emlékei arra vonatkozóan, milyen könyveket olvasott egykor, ugyanúgy, ahogyan arról is, milyeneket kapott vagy vásárolt, milyenekhez jutott hozzá egyéb módon, arról azonban már kevésbé, milyeneket adott kölcsön, arról meg még kevésbé, milyeneket kapott és milyeneket nem kapott vissza közülük. Mindez persze fordítva is igaz, hiszen előfordul, hogy olyan kiadványok akadnak a kezünkbe, amelyekkel kapcsolatban halványlila gőzünk sincs arról, hogy mikor és hogyan kerültek hozzánk. Ilyenkor legfeljebb csak reménykedhetünk abban, hogy nem illetéktelenül tulajdonítottuk el, vagy nem véletlen maradt nálunk, még akkor is, ha gyermekkorunkban százszor hallottuk, hogy könyvet lopni nem szégyen, hiszen valahányszor ezzel próbáltak megvédeni bennünket – vagy éppenséggel mi magunkat – önmagunkkal szemben, gondolatban mindannyiszor azzal egészítettük ki: de nem is dicsőség.
Isten látja lelkemet, soha nem loptam könyvet, pontosabban soha nem tettem szándékosan ilyesmit. Mégis ott él bennem a félelem – mert hát miért ne lennének félelmeink még az ilyen jelentéktelennek tűnő dolgokkal kapcsolatban is –, hogy mi lesz, ha egyszer rátalálok egy olyan könyvre, amelyet évekkel korábban elfelejtettem visszaadni valakinek, akitől kölcsönkértem, netán visszavinni a könyvtárba, ahonnan kölcsönöztem. Pedig nagy valószínűséggel nem történne semmi eget rengető, csupán fejbe kólintana a felismerés, majd rögtön azután erőteljes lelkiismeret-furdalás kezdene gyötörni, aztán meg azon kezdenék töprengeni, vajon miként pótolhatom az évekkel korábbi mulasztásomat, miként tehetem jóvá a hibámat, illetve van-e egyáltalán bármi értelme foglalkozni az egésszel.
Nem tudom, mennyire erőteljesen foglalkoztatták a hasonló kérdések azt az amerikai férfit, aki állítólag 1947-ben egy iskolai fogalmazáshoz kölcsönzött egy könyvet a helyi könyvtárból, majd elfelejtette visszavinni, és azután addig halasztgatta a visszaadást, hogy a kötet csak idén, azaz hetvenöt évvel a kölcsönzés után került vissza a könyvtárba. Az illető az eset kapcsán elmondta, hogy már jó ideje kényelmetlenül érezte magát amiatt, hogy egy ilyen régóta kikölcsönzött, más tulajdonában álló könyv van a házában, ezért biztos volt abban, hogy annak előbb-utóbb vissza kell kerülnie a könyvtárba. Döntéséhez minden bizonnyal az is jelentős mértékben hozzájárult, hogy az intézmény időközben eltörölte a késedelmi díjat, ezen döntés nélkül ugyanis mintegy háromezer dollárt kellett volna fizetnie a több mint huszonnyolcezer napos késés miatt.
Ilyen szempontból talán nem is akkora baj, hogy nem jut időm a családi könyvtárunk állományának rendbe szedésére. Az olykor órákon át tartó keresgélés szempontjából azonban már annál inkább. Úgy tűnik tehát, hogy csupán azt kellene eldönteni, milyen rendezési elv mellett tegyem le a voksomat. A többit meg – ahogyan mondani szoktuk – úgyis az idő dönti majd el.
