Ez a nyomorult világ állandó stresszt hoz az emberre! Tehetetlenül hőzöng és lázong ellene – hogy stresszelje magát? –, pedig igazán csak a nyomorultság a helytálló, az viszont kétséges, hogy a világ hozza vagy önmaga az ember csalogatja-e magára a folyamatos feszültséget.
Amikor a közvélemény-kutatók az egészségkárosító dolgokról kérdezősködtek, a válaszadók legtöbbje nem a cigarettát, az italt vagy a számítógép és tévé előtti gubbasztást, a mozgáshiányt és a belőle is származó elhízást vélte a legfőbb bajnak, hanem a stresszt. Igaz ugyan, hogy az előbbiek is szolgálhatnak idegnyugtatóként, az is lehet, hogy már a stressz miatt alkalmazzák sokan: „gyújtsunk rá, majd megnyugszunk", „igyunk meg valamit, utána megoldjuk", „olyan jó ez a sorozat, hogy amíg nézem, elfelejtem minden gondomat". Hogy mitől stresszelünk? Mindentől.
Törvényszerű, hogy a huszonöt méteres kábel fűkaszálás közben fölakad: megtalál egy csonkot a fűben, belefekszik a betonrepedésbe, beszorul az autó kereke alá. A locsolócső sem viselkedik másként, ráadásul az még meg is törik. Mindez akkor történik, amikor éppen két-három méter hiányzik a végcélig. Mérgelődés – a többedik alkalommal már dühöngés – közepette a kertészkedő húszméteres (oda-vissza negyven) gyaloglásra kényszerül, mert kifut az időből, mivel rövidesen esti sétára kell indulnia. Hát nem a sétában segít a kábel, ha háromszor-négyszer beakad? Egy-kétszáz méter az egészség szolgálatában! A szerszámok hasonlóképp idegesítőek tudnak lenni, ha, mondjuk, a láncfűrész kulcsát elfelejti magával vinni a favágó, és most már a kert végéből kétszer negyven-ötven métert kénytelen megtenni érte. Dehogy fölöslegesen! Az egészsége érdekében!
Persze – gyakran a látszat ellenére is – van az ember agyában valamiféle rend: terv, időbeosztás, tevékenysége értelmének a rendszere – egyik utálatos, a másik élvezetes –, és ezek olykor kerülik az észszerűséget. Eszerint a kábelkiaggatási séta nem helyettesítheti a betervezett utcait. Az kellemes elfáradás, ez kényszer. Ezért megrónak a barátok, ha öt-hat kilométeres gyaloglást választasz, amikor nincs kéznél az autó, és menni kell, pedig jöttek volna ők kisegíteni.
Egykor Papp László, a háromszoros olimpiai bajnok bokszoló már edzőként mesélte, hogy a „fiait" – az egyenjogúságnak azon a fokán a lányok még nem verhették egymást ilyen legitimált formában – fejszékkel a kézben vezeti az erdőbe fát vágni, most meg a magukra adó ifjak autóval sietnek az edzőterembe, ott leadják a kilókat és fölszedik az izmokat, hazamennek, majd a szülők munkást fogadnak, aki széthasogatja és behordja a tűzifát. (Az is tény, hogy a pénz akkor nyer értelmet, ha forog.) Ilyen tekintetben, mármint a pénzforgás serkentésében, főszerephez jut a bolt. De nem azoknak, akik nehezen birkóznak meg a stresszel. Ott ugyanis egyik napról a másikra rá sem ismernek az árcédulákra: mostanában gyakran váltanak egyre nagyobb számokra. Pedig tudatosulhatna már otthon, a hírek hallgatása közben, amikor inflációs százalékokról beszélnek, hogy ennek kézzelfogható megnyilvánulása az üzletben mutatkozik meg. Nagy infláció csökkenő árakkal? Ettől már a zavaros piac is megzavarodna.
Az ilyenfajta stresszt olyasmi váltja ki, amire nem lehetünk befolyással, ezért külön kategóriát képez. Persze „bosszút állhatunk" a dráguláson, ha nem vásárolunk. Akkor meg otthon értéktelenedik el a pénzünk. Tényleg nincs megoldás? Esetleg ilyen formában: „volt ennél már rosszabb is".
Úgy vélem, a stresszkezelést – miként sok mást is – az alapoknál kell kezdeni, ha lehet, lezseren. De elismerem: egy nem sok jóval kecsegtető közelben zajló háború vagy egy száz éve sem látott aszály idején már a haladóknak szóló stressztan sem szavatolna biztos kigyógyulást.
