Előfordult már az idén, hogy a rendőrség egyetlen hét alatt tucatszámra szűrt ki olyan gépjárművezetőket, akik tudatmódosító szer hatása alatt autóztak. Hányan lehettek azok, akiket nem állítottak meg? És mennyien, akik drogoznak, de (olyankor) nem vezetnek? A rendőrség tájékoztatja a népet a kis és a hatalmas drogfogásokról, razziákról, lebukásokról az országhatárokon, ám ennél izgalmasabbak lennének azok az adatok, amelyek a kábítószer-élvezőkről szólnak. Vendéglőkről, lebujokról, kocsmákról, diszkókról és főként azokról, akik pia helyett inkább füveznek, vagy keményebb módját választják a tudatmódosításnak. Szégyenlős a társadalom, vagy nincsenek adatok? Esetleg nagy számok jönnének ki? (Vagy már kijöttek.) Ugyan mit kezdenénk az egésszel? Kiderülhetne, hogy fél országnak módosított a tudata? (Ha az alkoholt is hozzátesszük, akkor még többnek.) Hol tarthatnak a nyugatiak? Mert mi itt a Balkánon mégsem szoktunk úttörők lenni az ilyesmiben. Majd ha „beválik” amott.
Léteznek azonban egészséges és a függőség kockázata nélküli tudatmódosító technikák is, ezek közé sorolják a jógát, a meditációt és a relaxációt, sőt a futást és a transztáncot is. Erről az állapotról azt lehet olvasni, hogy „tudatunk átmenetileg az összes kontrollfunkcióját feladja: nem indít cselekvéseket, nem old meg problémákat – egyszerűen csak átadja magát az élmények sodrásának”.
Ebben az összegubancolódott világban, amikor az energiaínségtől retteg Európa, az a kérdés vetődik föl, hogy esetleg ez a tudatállapot nem lehet-e tartós, olyan, amikor „az élmények sodrása” állandósul. Persze hogy ki van zárva, legfeljebb csak mi hisszük, hogy a gazdag társadalmakban ez módosult tudatállapot – pedig a valóság. Akkor meg minek rátenni egy lapáttal az amúgy is jóra? Drogból. Pedig művelik ott is. Miféle rettenet várható hát akkor, ha tetőznek a zűrök? Azt fejtegetik ugyanis a politikával és/vagy szociológiával foglalkozók, hogy mivel néhány évtizede a nyugati államokban már olyan jólétbe pottyannak bele és maradnak benne az emberek, hogy igencsak sokkos lehet számukra már egy közepes próbatétel is. Mert mégiscsak az a normális, amikor az embernek nem kell a garasokat (centeket) számolgatnia, ha tojást akar venni a boltban, hanem fölháborodik, ha nem vásárolhat meg bármit, amire kedve szottyan. Utazhat mindenfelé, válogathat a munkákban, az aranyhallal meg alkudozna, hogy legyen inkább kettő a kívánság. Bár olyan jelek is mutatkoznak, amelyek szerint csalóka ez a jólétkép, mert megvan ugyan, de labilis, olyan mának élő, és ha apró hiba kerül a programba, máris minden a visszájára fordulhat.
Most épp erről van szó. A hideghez már lélekben hozzászoktatták az embereket a politikusok és az elemzők, igaz, a testi próba még hátravan, de mi lesz az árammal? Előfordulhatnak ugyanis többórás áramszünetek is, amikor esetleg már a mobiltelefonok sem működnek. Órákig nem böngészni, nem is beszélgetni, ez már közel lehet a tarthatatlan állapothoz.
Nincs okunk büszkélkedni azzal, amin a kilencvenes években edződtünk, de tapasztalatunk szerint átvészelhető: benzinbonok – időnként beválthatatlanok –, áramszünetek… Tény, hogy óriási előnyként könyvelhetjük el: mobiltelefon akkor még nem volt. Most viszont az okozna lelki megrázkódtatást, ha elnémulna.
Nem baj az, ha időnként rádöbben az ember arra, hogy mégsem minden mindig megszerezhető, hogy a maradéktalan jóléten nem edződik meg, hanem tunyul, az ellenálló képessége ki sem alakul, és már kicsike megvonás miatt is úgy érzi, elveszett minden. Pedig csak beleébredt a problémás és első pillantásra riasztóan kényelmetlen való világba.
