Én még soha életemben nem hazudtam senkinek, mondta remegő hangon, lesütött szemmel, már-már sírásra görbülő szájjal a népszerű magyarországi influenszer az egyik televíziós csatorna színvonalasnak a legnagyobb jóindulattal sem igazán nevezhető műsorában, miután azzal szembesült, hogy az egyik versenytársa taktikai húzásának áldozatává vált, a józan paraszti ésszel és az átlagosnak mondhatónál egy fokkal jobb emberismerettel megáldott televíziónéző pedig ahelyett, hogy bedőlt volna az önmagát ártatlan áldozatként, amolyan ma született bárányként beállítani próbáló szereplő igencsak manipulatívra sikeredett kijelentésének, jó eséllyel azon kezdett morfondírozni, milyen előrelátók voltak a műsor készítői, amiért szabadtéren vették fel az ominózus jelenetet, hiszen így nem kellett attól tartaniuk, hogy esetleg a fejére szakad a plafon szegénynek.
Azt persze nem állíthatjuk határozott meggyőződéssel, hogy influenszerünk hazudna reggel, délben, este, ahogyan azt az egyik ugyancsak magyarországi közszereplő ismerte el jó néhány évvel ezelőtt önmagáról és társairól a hírhedtté vált beszédében, hiszen mivel nem ismerjük személyesen, nem láthatunk bele a mindennapi cselekedetei hátterében meghúzódó érzéseibe, gondolataiba és értékrendjébe, azt azonban joggal feltételezhetjük, hogy az a képzelt valóság, amit komoly erőfeszítések árán igyekszik megrajzolni magáról, nagy valószínűséggel jócskán tartalmaz olyan elemeket, amelyek nem felelnek meg a valóságnak, vagy legalábbis aligha fedik azt a maguk teljességében, hiszen egyebek mellett erről (is) szól az influenszerlét, amelyről valamennyien tudjuk, vagy ha nem is tudjuk, legalább sejtjük, mennyi igaztalan ecsetvonás fedi el vagy színezi át benne a valóságot, miközben valami olyasmit kíván a nagyközönség elé tárni, mintegy követendő példaként állítva a nyilvánosság elé, ami egészen egyszerűen nem alkalmas arra, hogy példává váljon. Mindeközben pedig óhatatlanul is felmerül az emberben, hogy vajon az adott egyén személyisége torzul-e annyira, hogy egy idő után maga is valóságként kezdje megélni azt a képet, amit megrajzol magáról, azaz maga is bedől-e önmagának, vagy még szét tudja választani egymástól a kettőt, azaz csak a nyilvánosságtól várja el, hogy bedőljön neki.
Nem könnyű megítélni, melyik a szerencsésebb helyzet, csakúgy mint ahogyan azt sem, melyik a veszélyesebb út, nem is annyira az adott személy, mintsem inkább az őt követők, a rá példaképként tekintők számára, akik között minden bizonnyal jelentős számban akadnak olyan fiatalok is, akik még nem rendelkeznek sem olyan széles körű és szerteágazó tapasztalatokkal, sem olyan határozott véleménnyel és szilárd értékrenddel, amelyek lehetővé tennék számukra, hogy megfelelő távolságtartással, sőt kifejezetten kritikusan álljanak hozzá az ilyen személyek különféle megnyilvánulásaihoz, beleértve a valóság megmásítására irányuló próbálkozásaikat is.
Kétségtelen, hogy vannak olyan helyzetek az életben, amelyekben valamennyien próbáljuk szebbnek, jobbnak, okosabbnak mutatni magunkat – bár ez utóbbi talán ma már, amikor mindenütt a középszerűség diadalittas előrenyomulásával kell szembesülnünk, egyre kevésbé tűnik mérvadónak –, vagy ha úgy tetszik, a szebbik arcunkat mutatni, az olyan típusú kijelentésekhez azonban, mint például az, hogy soha nem hazudunk senkinek, bármennyire is őszinte embernek tartjuk magunkat, igen nagy bátorság kell, arról nem is beszélve, ha ezt a kijelentést nemcsak a jelenre vonatkoztatjuk, hanem a múltra is kiterjesztjük, azt állítva, hogy még soha életünkben nem hazudtunk senkinek. Olyan ember ugyanis nem nagyon él a Földön – leszámítva persze az említett influenszert –, aki soha életében nem tett volna semmiféle kísérletet arra, hogy egy picit módosítsa a valóságot, még ha az csupán egy apró gyermekcsíny nyomainak eltüntetésére, egy iskolai rossz osztályzat kiváltó okainak megmásítására, egy semmitmondó konfliktus kialakulásának megakadályozására vagy bármilyen más teljesen jelentéktelennek tűnő füllentésre is irányult.
Ám amennyiben ezt a kijelentést elfogadjuk, akkor bizony azt is el kell fogadnunk, hogy a hazugság tagadása már a megszületése pillanatában maga is hazugsággá válik, és ezáltal automatikusan meg is kérdőjelezi nemcsak a kimondott mondat, hanem az azt kimondó és ezáltal a saját hazugsága hálójába kerülő személy hitelességét is, szükségtelenné téve, hogy mindezt esetleg nekünk, kívülállóknak kelljen megkérdőjeleznünk.
Nyitókép: Pixabay
