Interjúkat olvasok, tucatjával. Olyan emberek mesélnek magukról, akik nem talmi sikereikkel lettek ismertek és népszerűek, hanem mivel is? Ezt a közös vonást keresem bennük, azt az erényt, tulajdonságot, ami föllelhető a tudós egyetemi tanárban és a sokszor megtapsolt színészben, miként a vicces, de komoly gondolatokat föltáró humoristában, az énekesben, sportolóban, riporterben... Mennyien irigyelhetik sikereiket, és mennyien büszkék rájuk, miközben csupán a „végterméket" látjuk, elkészítésének folyamatát alig.
Szerteágazó utakat jártak be, kerülőutakat és zötyögőseket is, olykor zsákutcából fordultak vissza, és másikban mentek tovább, kitérővel vagy anélkül. Aztán úgy maguktól összekötődnek a szálak, és fölsejlenek, sőt előtérbe lépnek a közös vonások: munka, alázat, cél, hit és kitartás vezette mindannyiukat afelé, hogy csúcsokat ostromoljanak, százezreket örvendeztessenek meg, vagy tegyék vidámmá napjukat, sokak életét mentsék meg, tudásukat átadva vigyék tovább a tudományt. Az orvosprofesszor azt mondja: „Amit fontosnak tartok átadni a hallgatóimnak, az az, hogy éppen úgy, mint a sportban, itt is megközelítőleg öt százalék a tehetség és kilencvenöt százalék a befektetett energia és a munka." A neves újságíró sem arról beszél, hogy nyílegyenes és könnyen járható út vezet a siker felé: „Valóban sok mindent kipróbáltam, ami egyébként azért nagyon jó, mert az ember közben megismeri a kétkezi melót, a hajnali kelést. Én egyébként mindenkit elküldenék, hogy próbálja ki az ilyen jellegű munkákat, mert az nem árt sem a testnek, sem a léleknek. Egy kis fizikai munka, egy kis korán kelés, egy kis megaláztatás, ami rosszulesik ugyan, mégis tanulságos, hasznára válik az embernek."
Legtöbben a gyermekkorról is beszélnek, kinek csodálatos emlékei vannak róla, másokban a megpróbáltatások maradtak meg a jómód ellenére, de mindannyian vittek valamit – legtöbbjük jót, néhányuk terhet – lelkükben és jellemükben tovább.
Miközben példás karrierekről és javarészt szép emlékű gyermek- és ifjúkorokról olvasok, a rádió arról beszél, hogy tombol az erőszak az iskolákban, külföldön fiatalak lövöldöznek, vagy őket lövik agyon, itthoni tanár panaszkodik, hogy képtelenek fegyelmezni a gyerekeket, nincsenek hozzá eszközeik, másutt a diákok tüntetéseket szerveznek tanáraik mellett és az oktatás megbecsüléséért. Ez utóbbi föllépés a legkevésbé elítélendő, de mégis! Sosem volt igaz, hogy a gyerek nem örült egy lyukasórának, vagy ha elmaradt a tanítás. Tapasztalt felnőttek vitatkoznak a rendszerről, és alakítják jól-rosszul, vajon a diákok nem arra esküsznek-e, hogy kisebb terhet, kevesebb tananyagot rójanak rájuk? És ha „kiharcolják", nagyobb lesz a tudásuk, és nem fenyegetik a tanárt, meg nem húzzák ki a széket alóla? Másik műsorban a fiatalok korántsem mértéktartó alkoholizálásáról mondják el véleményüket a szakemberek. Valami nincs rendben az ifjúsággal.
Tovább olvasok, és továbbra sem azt látom az interjúkban, hogy pökhendi és hányaveti emberek semmittevéssel nyerték meg harcaikat, sokszor önmagukkal szemben. Ehelyett a fiatalok rövidített irodalmi műveket akarnak olvasni, mert türelmetlenek, negyedóránál hosszabb ideig képtelenek odafigyelni. A tanár pedig lehangoltan és lehangolóan beszél arról, hogy nincsenek eszközei a fegyelmezésre. Hajdanán nekünk a nádpálcáról meséltek elődeink. Volt is rend az osztályban. Mi a sarokba állításra, körbepofoztatásra és arra emlékszünk, hogy a rendbontókat kizavarta a tanár az óráról. Mindez mára szabályszegés, törvénytelenség, bűncselekmény.
Fölszámolt erőszak? Láthatjuk. Szigorról beszélni, már az is bűn. Főbűnös az ifjúság? Hiszen a szabadosságot javarészt már ők is örökölték. Valami nincs rendben a társadalommal.
Visszacsöng az említett vélemény: „...fizikai munka, egy kis korán kelés, egy kis megaláztatás, ami rosszulesik ugyan, mégis tanulságos, hasznára válik az embernek."
