Kifejezetten jó újság a Magyar Szó. Ki mondta? – kérdezik most sokan. Mások úgy vélekednek, hogy igaz, mert sokszínű, tarka, nagyon jó írások is vannak benne. Persze csak azok állíthatják ezt, akik olvassák. Pedig a dicséret inkább akkor lenne hasznos, ha azokat serkentené olvasásra, akik mellőzik. Mert az egyetlen itthoni magyar napilap (igaz, bármelyik másik is) csak akkor élhet, ha van érdeklődés iránta. Ha meg nincs, utána a korábbi kritizálók immár a politikai elitnek fölróják: „már az újságunkat is elvették”. Dehogy! Hanem eldobtuk. Ismét mások elmosolyodnak, mondván, hogy egyoldalú, sőt unalmas, ezért apad folyamatosan az olvasótábora. Mármint a nyomtatott újságé, a másikat, az interneteset többen böngészik. De hát így van ez a legtöbb régi vágású napilappal. (Az „izgalmas” bulvár kivételt képez.) Megöregednek és kihalnak a szintén régi vágású olvasók, az újabbak meg a mobiltelefon képernyőjén matatnak szüntelenül.
Nekem is vannak fönntartásaim a dicsérő gesztussal kapcsolatban, és ez akár önkritikaként is értelmezhető, miután bő négy évtizeden át szívhattam a szerkesztőség füstös levegőjét, ami időközben tisztára váltott, és azóta is időnként beleszagolok. Tehát: tökéletes újság nincs, mindig lehetne jobb és szebb, javítható hibái is akadnak, gondok is rendszeresen, csak hát ezeket nem szokás utcára vinni. Meg az újságíró annyi mindent megismer a társadalomból, rosszat is, jót is, miközben egyre növekszik elkötelezettsége, hogy – tapasztalataim szerint – munkabeszüntetésre is legföljebb akkor szánja rá magát, amikor a saját megélhetésével együtt a lap léte is kockán forog.
De hát nem is igazán ez a témám, hanem az, hogy dicséretet kapott a lap. Kitől? Egy anyaországi, sok évtizedet megtapasztalt színésszel, rendezővel, fél tucat könyvet kiadott íróval készült interjú a rádióban. Nemrégen itt nálunk rendezett színházi darabot, így hosszabb ideig volt alkalma olvasni az újságot. Arról beszélt, hogy megmutatja majd otthon is, milyen lapot kellene szerkeszteni. Meg írni is fog róla. Pedig az emberről és a színházról szólt a beszélgetés, nem az újságírásról, ez valahogy csak belecsöppent. S hogy nem kevés jó szó hangzott el, ahelyett, hogy emlékezetből bizonytalanul idéznék, legyen elegendő annyi, hogy a riporter a Magyar Szó nevében megköszönte a véleményt.
Nincs nagy értelme találgatni, hogy miféle tapasztalatok, tartalmak, olvasmányélmények alapján taksálta magasra lapunkat egy, a magyar kormánnyal korántsem szimpatizáló művészember, amikor ez az újság nyilvánvalóan annak a kormánynak az oldalán áll, amely határozottan segíti a külhoni magyarságot a megmaradásában, akár éppen színházról van szó, miképp az iskolákat és más intézményeket vagy a gazdaságot is ide sorolhatjuk. A kimértség lehet az oka? Esetleg az, hogy – ha már ráillesztettem az ellenzékiséget – egyáltalán szükségét éreztem ezt kimondani? Mert azt tapasztalhatjuk, hogy az anyaországi sajtóban nem a tárgyilagosságot fedezi föl az olvasó, hanem arra figyel – és gyorsan meg is tapasztalhatja –, hogy melyik tábor mögé sorakozott be az újság. A középutas fehér hollónak számít. És még két szemben álló sajtótermékből sem tudja meg az igazságot, amikor egyik a sikereket sorolja föl, a másik pedig mindez mögött kudarcokat lát. Az állandó hadakozás lehet ellenszenves? A tartalmi csúsztatások meg hazugságok? Így inkább mindenki megmarad annál a lapnál, amely a saját meggyőződését támasztja alá. Kit érdekel az igazság?
Találgathatnánk hosszasan, a lényeg mégis az, hogy egy sokat látott művészember hogyan vélekedik erről az újságról. És ha már sokszor a behozatali árut eleve jobbnak véljük a hazainál, elbizakodottság nélkül talán érdemes hasonlóképp tennünk a „behozatali” véleménnyel is. Különben pedig csak meglehet az oka annak, hogy az újság egy hét múlva már a hetvennyolcadik évét tölti be.
Nyitókép: Illusztráció
