Szeret, randevúd lesz, gondol rád. Ha jól emlékszem, ezek voltak azok a jóslatok, amelyeket még általános iskolás korunkban az osztályunkba járó lányok az autók rendszámtábláin fellelhető azonos számjegyeknek tulajdonítottak, amit, bevallom, már akkoriban sem értettem igazán, sőt kifejezetten furcsa szokásnak találtam, hogy éppen a rendszámtáblák segítségével próbálják bevonzani a jövőbeli eseményeket, ám nem vitatkoztam velük, rájuk hagytam. Részben talán éppen ez volt az oka annak, hogy nem is jegyeztem meg pontosan, melyik számpár mit jelentett, pedig egyszer még egy cetlire is felírta az egyik osztálytársnőm, ami ugyanúgy, ahogyan a cetlik általában, valahol elkeveredett, nyilván azért, mert nem olyan helyre tettem, ahol biztonságban lett volna, bár olykor még a legbiztonságosabb helyről is el tudnak tűnni azok a fránya cetlik, kiváltképp akkor, ha olyannyira biztos helyre rejtjük őket, amit azután magunk is elfelejtjük. Azt azonban még így is tudtam – hiszen akarva-akaratlanul is ragad valami az emberre abból a tudásból, amivel a környezetében élők rendelkeznek –, hogy attól a számpártól, amely negatív jelentést hordozott, óvakodni, sőt ha lehetett, egyenesen menekülni kellett, illetve annak kapcsán is rémlik valami, hogy ha már megtörtént a baj, vagyis megpillantották a kedvezőtlen kombinációt, akkor miként próbálták azt maguktól függetleníteni, megkísérelve megelőzni a kedvezőtlen jóslatok beteljesülését.
A furcsa rítusszerűség valami olyasmire hasonlíthatott, mint amit a kéményseprő vagy a fekete macska megpillantásakor tesz az ember, csak csekélyebb jelentőségéből fakadóan kevésbé volt látványos, ami voltaképpen logikus is, hiszen amíg ez kizárólag a gyermekek körében élő babona volt, addig a kéményseprő meg a fekete macska a felnőttek körében is nagy jelentőséggel bírt. Legalábbis erre következtethettünk nagymamáink elmondásából, akik azért igyekeztek odafigyelni az ilyen jelenségekre, köztük a péntek tizenharmadikára is, amihez egyesek pozitív, mások negatív érzelmekkel kötődtek, illetve kötődnek még ma is.
Az utóbbiak kapcsán elég, ha csak arra gondolunk, hogy egyes országokban nem alakítanak ki tizenharmadik emeletet, egyes szállodákban nincs tizenhármas szoba, egyes kórházakban pedig nem létezik tizenhármas kórterem, hogy ily módon próbálják meg elkerülni, pontosabban megelőzni az esetleges bajt. Hasonló hozzáállásról tanúskodnak azok a felmérések is, amelyek szerint például az amerikaiak közül péntek tizenharmadikán sokan nem hajlandók repülőgépre vagy vonatra ülni, nehogy baleset érje őket, nem szívesen kötnek üzletet, nehogy rosszul süljön el, sőt ki sem mozdulnak a lakásukból, nehogy bármi rossz történjen velük.
Úgy tűnik azonban, annak ellenére, hogy túlzás lenne azt állítani ránk, magyarokra vonatkozóan, hogy általában szeretjük az élet naposabb oldalát látni, bizonyos kérdéseket mégiscsak hajlamosak vagyunk pozitívabban megközelíteni másoknál. Egy minap készült felmérés szerint ugyanis péntek tizenharmadikán jóval többen teszik próbára a szerencséjüket, mint az év többi napján, márpedig ha valóban így van, és miért ne lenne így, akkor a tizenhármas sokkal inkább tekinthető szerencseszámnak, mintsem baljóslatúnak. Ezt igazolja az a közvélemény-kutatásból származó megállapítás is, miszerint a magyar felnőttek több mint felének van szerencseszáma, és ez a legtöbbek esetében a hetes vagy a tizenhármas. Érdekes ugyanakkor az is, hogy amíg az ötös lottón a legtöbbször megjátszott szám a tizenhármas, amit mintegy hetven százalékkal gyakrabban jelölnek meg a játékosok, mint a többi számot, addig a hatos lottón már csak a harmadik leggyakrabban megjátszott számnak számít, amely jelenség okainak vizsgálatára a felmérés készítői nem tértek ki, így magunk is legfeljebb feltételezésekbe bocsátkozhatnánk, ha esetleg még tovább szeretnénk boncolgatni a témát.
Kérdés persze, hogy van-e, lenne-e értelme mindennek, amely kérdés, valljuk be, egyébként is számos alkalommal felmerül bennünk, valahányszor a babonákra gondolunk, olykor azonban mégiscsak jólesik az embernek eljátszani a hozzájuk kötődő gondolatokkal, csakúgy mint azzal, milyen érdekes lenne megtudni, hogy az egykori osztálytársnőm, aki annak idején árgus szemmel vizslatta a rendszámokat, és akivel azóta néhány osztálytalálkozót leszámítva jóformán nem is találkoztam, ma, felnőttként miként viseltet a babonák iránt, megfogja-e a gombját, ha kéményseprőt lát, visszalép-e egyet, ha átmegy előtte a fekete macska, illetve mennyire éli meg különleges napként a péntek tizenharmadikát.
