Ha Amerikában született volna, már szobrokat állítottak volna a tiszteletére, mondta a minap az egykori kiváló francia teniszezőnő, Marion Bartoli, aki a sportteljesítménye kapcsán olyan nagyságokhoz hasonlította Novak Đokovićot, mint Michael Jordan vagy Muhammad Ali. Andy Roddick, az egykori amerikai teniszező pedig úgy fogalmazott, valószínűleg ő a legjobb aktív sportoló a Földön. A két kijelentés azért érdekes, mert napjainkban egyre inkább divattá vált játszani a szavakkal a huszonnégyszeres Grand Slam-győztes szerb teniszező emberfeletti teljesítménye kapcsán, alátámasztva vagy megcáfolva, hogy vajon ő-e minden idők legjobb teniszezője, vagy sem, amiből úgy tűnhet, mindez szubjektív megítélés kérdése. Bizonyos szempontból persze az is, hiszen Roger Federer vagy Rafael Nadal rajongói szerint nyilván nem az, sőt talán soha nem is lesz az, a semlegesek igyekeznek árnyaltan fogalmazni, elismerve, hogy a számok önmagukért beszélnek, Đoković rajongói pedig szinte istenként tisztelik őt azért, amiért mára már minden létező relevánsnak tekinthető rekordot sikerült megdöntenie a teniszvilágban.
A minap megjelent cikkében még az egyik híresen Đoković-ellenes magyar kommentátor is elismerte – akinek bicskanyitogató elfogultsága miatt sokan évek óta lehalkítva nézzük az adott televíziós csatorna teniszközvetítéseit –, hogy Novak Đoković minden idők legeredményesebb teniszezője, legalábbis a számok tekintetében, tette hozzá gyorsan, ami azért egy olyan sport esetében, mint a tenisz, aligha von le bármit is a kijelentés értékéből, még ha ilyen módon próbál is manipulálni vele az, aki tette. Hasonlóan nyilatkozott Rafael Nadal édesapja, sőt maga a spanyol kiválóság is, aki egy vele készült interjúban azért valamivel cizelláltabban fogalmazott, ugyanis elismerte, hogy a címek tekintetében Đoković a tenisztörténelem legjobbja, majd hozzátette, ezen szerinte nincs is mit vitatni. „Úgy gondolom, hogy a számok azok számok, a statisztikák pedig statisztikák. Ebben az értelemben neki jobb számai vannak, mint nekem. Ez vitathatatlan. Ez az igazság. A többi már ízlések és érzések dolga, azon múlik, hogy valaki az egyiket vagy a másikat kedveli jobban…” – fogalmazott a spanyol teniszező, aki sportszerűen gratulált a szerb sportolónak mindahhoz, amit elért.
Kétségtelen, hogy eredményei ellenére Novak Đoković ma is megosztó személyiségnek számít, aminek okai igen összetettek. Egyesek sportszerűtlennek, sőt kifejezetten arrogánsnak tartják, a gesztusait, a nyilatkozatait és a tetteit szándékosan félremagyarázva, mások viszont éppen az emberségességét hangsúlyozzák, az esendőségét, a jószívűségét és az önzetlenségét emelve ki. A hozzáértők szerint mindez azzal is magyarázható, hogy harmadikként, amolyan betolakodóként zavarta meg az akkori nagyok, Federer és Nadal párharcát, az emberek ugyanis a párharcokat szeretik, akkor ugyanis vagy az egyiknek, vagy a másiknak szurkolnak, a harmadikkal viszont egyszerűen nem tudnak mit kezdeni, még akkor sem, ha az esetleg az első kettő fölé nő.
Hasonló véleményt fogalmazott meg a már említett Marion Bartoli is, aki szerint ha az említett kettős tagjai közül csak az egyikkel kellett volna megvívnia a harcait, akkor talán jóval nagyobb lehetne a rajongótábora, mint most. „A szakma és a nézők is tisztelik az eredményeit, a rengeteg elvégzett munkát a pályán és azon kívül is. De nem szeretik. És úgy látom, Novak már megtanulta ezt a saját javára fordítani. Mindig akkor a legerősebb, ha ellenszélben kell játszania…” – fejtette ki az egykori teniszezőnő, akivel mindebben maga Đoković is egyetértett, hiszen egyik nyilatkozatában úgy fogalmazott, sokszor éppen a közönség ellenérzéséből nyeri az erejét. „Azt kell, mondjam, még szívességet is tesznek nekem azzal, hogy ellenem drukkolnak. Minél inkább érzem ezeket a negatív energiákat, annál nagyobb a valószínűsége, hogy felébresztenek bennem valakit, akit nem akarnak látni – a győztest…” – hangsúlyozta a sportoló, egy másik nyilatkozatában pedig maga is elismerte, hogy úgy véli, ha nem Szerbiából származna, akkor már évek óta magasztalnák őt, különösen Nyugaton.
Az, hogy úgy fogalmazunk-e, minden idők legjobb vagy legeredményesebb teniszezője-e Novak Đoković, árnyalatnyi különbségnek tűnhet, aminek valójában semmi jelentősége, azoknak viszont, akik nem kedvelik őt, bizonyára fontos kapaszkodó. Csakhogy joggal merülhet fel a kérdés: van-e értelme a sportban jobbnak titulálni a másodikat vagy a harmadikat az elsőnél, van-e értelme jobbnak ítélni annak a teljesítményét, aki 11 másodperc alatt futja le a száz métert, annak a teljesítményénél, aki 10 másodperc alatt teszi ezt meg? Ez ugyanis nem szimpátia kérdése. Még akkor sem, ha azt, hogy kinek szurkolunk, értelemszerűen elsősorban a szubjektív tényezők határozzák meg.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy Novak Đoković Szerbia számára valami olyasmi, mint Puskás Ferenc Magyarország számára, olyan személy, akiről szinte bárhol a világon be tudják azonosítani az országát, amire kiváló példa, hogy nemrég a világ másik végén, Kubában magam is megtapasztalhattam, hogy amikor megkérdezték, honnan érkeztünk, és meghallották, hogy Szerbiából, az első reakció kivétel nélkül az volt, hogy: „Aaa, Novak Đoković!” És ez bizonyos szempontból talán nagyobb eredmény bármilyen győzelemnél, habár a kettő nyilvánvalóan összefügg, hiszen a győzelmek vonják maguk után az ismertséget meg a népszerűséget, annál többet ugyanis aligha érhet el valaki, legyen az sportoló vagy bármi más, hogy az országa szimbólumává váljon, függetlenül attól, hogy – Marion Bartoli kijelentésére utalva – Amerikában született-e, vagy sem, és állítottak-e szobrokat a tiszteletére, vagy sem.
Nyitókép: (illusztráció)
