„Éjjel fél tizenkettőkor érkezik az SMS” – panaszkodott a minap egy pedagógus az egyik népszerű internetes portálon közzétett bejegyzésében, arra célozva, hogy mára már csaknem teljesen megszűntek a határok a szülők és a pedagógusok kapcsolattartásában, ugyanis a szülők sokszor a legkellemetlenebb időpontokban keresik meg a tanárokat olyan problémákkal, amelyek az esetek túlnyomó többségében igazán várhatnának néhány órát, sőt akár néhány napot is, ami azt eredményezi, hogy sokuk számára a magánélet és a munkaidő között is igencsak elmosódtak a határok.
Kifogás persze mindig akad az ilyen helyzetekre, hiszen valamennyien jobban szeretünk azonnal cselekedni, ha valami eszünkbe jut, vagy esetleg valamilyen probléma felmerül, hiszen könnyen megeshet, hogy addigra, mire alkalmas időpontot találnánk az adott kérdés megvitatására, már meg is feledkezünk róla, aztán van, akinek akad némi lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy éjjel fél tizenkettőkor vagy még rosszabb esetben fél kettőkor felébreszt valakit az üzeneteivel, akad, aki viszont fikarcnyi megbánást sem tanúsít, mondván, miért nem halkítja le az illető a telefonját éjszakára.
És mint oly sok esetben, az éremnek itt is két oldala van, hiszen annak idején úgy tanultuk, hogy ha valaki olyan időpontokban is bekapcsolva tartja a telefonját, amikor azt gondolnánk, hogy esetleg illetlenség lenne keresni, akkor azzal azt jelzi, hogy olyankor is szívesen a rendelkezésünkre áll, így nyugodtan kereshetjük, ha úgy tartja kedvünk. Mindezt persze tovább is árnyalhatjuk, mondván, korántsem mindegy, milyen kapcsolatban vagyunk az adott személlyel, mint ahogyan az sem, milyen téma kapcsán szeretnénk felkeresni, hiszen nyilvánvaló, hogy vannak az életben olyan vészhelyzetek, amelyek esetében talán senki sem veszi rossz néven, ha nem a legmegfelelőbb időpontban zavarjuk. Vannak, ám szerencsére csak a legritkább esetekben fordulnak elő.
Éppen ezért érdekes feltenni magunknak a kérdést: vajon miért félünk lehalkítani a telefonunkat? Mit gondolunk, miről maradunk le akkor, ha nem leszünk elérhetőek a nap huszonnégy órájában? Mitől tartunk, mi történhet a szűkebb vagy a tágabb környezetünkben addig, amíg mi az igazak álmát alusszuk, vagy egyedüllétre vágyunk, esetleg minőségi időt szeretnénk eltölteni a számunkra fontos emberekkel?
A minap az egyik kedves kolléganőmmel éppen arról beszélgettünk, mikor jön már el annak az ideje, hogy mi magunk is lelkiismeret-furdalás nélkül ki tudjuk kapcsolni vagy legalább le tudjuk halkítani a telefonunkat, majd lemondó beletörődéssel állapítottuk meg, hogy valószínűleg soha, mivel nem olyan fából faragtak bennünket. Ám, ahogyan az ilyenkor lenni szokott, az ember időnként bevonzza azokat a dolgokat, amelyek meghatározzák a gondolatait. Nem történt ez másként velem sem. Elérkezett a péntek tizenharmadika, én meg éppen útra készültem, amivel nem is lett volna semmi probléma, hiszen viszonylag gyakran előfordul az ilyesmi az életemben, csakhogy nem sokkal az indulás után nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy esetleg otthon hagyhattam a telefonomat, ráadásul nem is csak az egyiket, hanem mindkettőt. Eleinte, amikor még nem voltam biztos benne, azzal próbáltam nyugtatgatni magam, hogy biztos csak lecsúszott a táskám aljára, vagy valamelyik olyan rejtett zugába tettem, ahol eszembe sem jutna keresni, hiszen mindkettőre akadt már példa bőven, majd ha odaérek, szépen nyugodtan megkeresem, a navigációs rendszerre úgysincs szükségem, pontosan tudom, hogy hova megyek, ráadásul megannyiszor megtettem már ezt az utat. A viszonylagos magabiztosságom akkor kezdett egyre erőteljesebben alábbhagyni, amikor megérkeztünk, és be kellett volna fizetnem a parkolási díjat, ami telefon hiányában eleve nem lett volna egyszerű művelet, úgy viszont még annyira sem volt az, hogy sem a szolgáltatást végző cég számát, sem az autó rendszámát nem tudtam fejből, miért is tudtam volna, hiszen a telefon szinte mindent tud helyettem. Kisvártatva azonban sikerült megoldani a problémát, bementem a terembe, ahol a tanácskozás zajlott, majd nekikezdtem a keresgélés hadművelethez. Mivel viszonylag nagy hátizsákkal járok, amelybe szinte minden belefér, még az is, aminek évente legfeljebb egyszer-kétszer veszem hasznát, vagy talán még annyiszor sem, de hát az ember szeret biztosra menni, és amennyire csak lehet, biztonságban érezni magát, ugye, ezért jó néhány percig eltartott, mire alaposan áttúrtam minden egyes zugát, ám mindhiába, a telefon csak nem akart a kezembe akadni. Aztán ugyanezt még egyszer, majd még egyszer végigjátszottam, de semmi. Így nem volt más választásom, mint az, hogy belenyugodjak, ezt a napot bizony telefon nélkül fogom eltölteni. „De mi lesz, ha…?” – kerített egyre erőteljesebben hatalmába a kétségbeesés, amit időnként több, időnként kevesebb sikerrel igyekeztem elhessegetni.
Mondanom sem kell, a konferencia problémamentesen lezajlott, parkolási bírságot sem kellett fizetnem, sőt a hazaúton sem volt semmi gond, így hazaérkezvén bizonytalan mosollyal pillantottam meg a telefonomat, amely első ránézésre friss volt, és üde, hiszen egész nap az ágyamban pihent. Óvatosan megnyitottam, majd megkönnyebbült sóhajjal vettem tudomásul, hogy semmi eget rengető nem történt, volt ugyan néhány nem fogadott hívásom meg üzenetem, amelyeknek a zöme leginkább a konferencia történéseire reflektált, hiszen az ember általában szereti a hozzá legközelebb állókkal élőben véleményezni az ilyen események legizgalmasabb pillanatait, amely üzenetek, be kell vallanom, olykor a kritikai attitűdöt, vagy kevésbé cizelláltan fogalmazva, a rosszmájúságot sem minden esetben nélkülözik, ám az ilyen üzenetek többsége, akárcsak a hívások zöme, néhány óra múlva már érvényét vagy legalábbis aktualitását veszítette.
A történtek fényében megnyugodva dőltem hátra a fotelemben, megkapva a választ a „De mi lesz, ha…?” kérdésre: „Mi lenne? Semmi! Egészen biztosan nem fog összedőlni a világ…” S valószínűleg hasonló következtetésre juthatnának azok a pedagógusok is, akiknek „éjjel fél tizenkettőkor érkezik az SMS”, illetve mindenki más is, aki hasonló problémákkal küzd, ha elegendő bátorságot éreznének magukban ahhoz, hogy meghúzzák a határokat önmaguk körül, mert ha ezt nem teszik meg, akkor legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy lesz még péntek tizenharmadika, amikor nem szokványos dolgok történnek az emberrel, az meg azért, valljuk be, igencsak sovány vigasz.
Nyitókép: Pixabay
