Vajon van-e olyan pont abban a bizonyos képzeletbeli koordináta-rendszerben, amelynél találkozik a munkáltató és a munkavállaló elégedettsége, és amelynél mindkét fél úgy érzi, teljes harmónia van közöttük, tette fel a minap a kérdést az egyik kedves ismerősöm, mondván, sokat foglalkoztatja manapság, hol kell, illetve hol lehet meghúzni a határokat, ami már eleve valamiféle kettősséget feltételez, hiszen az, ahol meg kell húzni, nem feltétlenül azonos azzal, ahol meg lehet húzni, ami persze fordítva is igaz.
Pironkodva akartam bevallani neki, hogy tőle eltérően én mostanában nem túlzottan sokat foglalkozom ezzel a kérdéssel, ám azonnal belém nyilallt a felismerés, hogy ha ezt mondanám, nem feltétlenül mondanék igazat, hiszen valahányszor meghallgatom valamelyik fél, a munkáltató vagy a munkavállaló véleményét egy-egy ide kapcsolódó kérdésben, máris ezt teszem, foglalkozom vele, ahogyan foglalkozunk valamennyien, akár a munkáltatók, akár a munkavállalók oldalán állunk, ráadásul, ha ebből indulunk ki, akkor azt is be kell látnunk, hogy nemcsak az általa elképzelt koordináta-rendszerben nehéz megtalálni azt a bizonyos pontot, amely a két egyenes vagy éppen görbe találkozási pontját jellemzi, hanem bizony a közös nevezőt is, mert ha nagyon leegyszerűsítjük – persze, tudom, hogy ennyire talán mégsem lenne szabad, hiszen a kép azért nem ennyire fekete-fehér, hanem sokkal árnyaltabb –, az egyiknek az a célja az, hogy minél kevesebb pénzt kelljen kifizetnie minél több és minél jobb minőségű munkáért, a másiknak pedig az, hogy minél több pénzt kapjon minél kevesebb és minél kisebb erőbefektetéssel elvégzett munkáért, és valahol talán éppen itt csúszik el a dolog, hiszen itt jön képbe a sokat emlegetett tyúk és tojás kérdése, merthogy a munkaadó büszkén hirdeti, hogy hajlandó lenne magasabb bért adni, ha a munkavállaló hajlandó lenne jobban és többet dolgozni, a munkavállaló pedig öntudatosan hangoztatja, hogy ő bizony ennyi pénzért nem fog sem jobban, sem többet, legfeljebb akkor, ha jobban megfizetik, és aztán kezdődhet újra meg újra soha véget nem érő adok-kapok.
Aztán, ahogy tovább csűrtük-csavartuk a dolgot, az ismerősöm csalódottan jegyezte meg, hogy nem érti, miért kell folyamatosan azt tapasztalnia, hogy a felnövekvő generáció tagjai sokkal kevésbé becsülik meg azokat a lehetőségeket, amelyek megadatnak nekik, köztük például egy olyan munkahelyet is, amely biztos megélhetést, folyamatos fejlődési lehetőséget és hosszú távú perspektívát kínál számukra, ehelyett egyik pillanatról a másikra gondolnak egyet, és már mennek is tovább a maguk feje után, nem törődve azzal, milyen űrt hagynak maguk után, illetve milyen nehézségek elé állítanak másokat a felelőtlen döntésükkel, ám annak érdekében, hogy megakadályozzam a beszélgetésünknek a „bezzeg a mi időnkben” irányába való elmozdulást, még akkor is, ha egyébként jelen esetben valóban lett volna némi létjogosultsága, azzal próbáltam rövidre zárni a témát, hogy ők már másként szocializálódtak, más értékek mentén, más gazdasági helyzetben, más társadalmi környezetben nevelkedtek, majd akaratlanul is előtört belőlem a sokat emlegetett eldobhatóság-elméletem, amit valószínűleg ő is hallott már korábban, így bizonyára nem hatott rá az újdonság erejével, annál is inkább, mivel egyetlen szaván sem lepődött meg, inkább egyetértőn bólogatott, majd egy nemrég közzétett tanulmányt hoztam fel példaként, amely szerint a Z generáció tagjai állítólag számos olyan szabályt elutasítanak, amelyeket a korábbi generációk tagjai még elfogadtak, köztük a hosszú munkaidőt, a basáskodó főnököket, illetve a magánélet és a munka közötti egyensúly hiányát, azokat a viselkedési formákat pedig, amelyek a munkahelyet mérgező környezetté teszik, próbálják minél erőteljesebben visszaszorítani, legfontosabb prioritásaik közé tartozik az összes munkavállalóval való tisztességes bánásmód, az életminőség, a munkáltató rugalmassága és a vállalati társadalmi felelősségvállalás, így nagyobb valószínűséggel hagyják ott azokat a munkahelyeket, amelyek nem felelnek meg az igényeiknek, és máshol keresnek állást, vagyis a fiatal munkavállalók jobbat akarnak, mint amilyen a szüleiknek volt, és nem félnek azt meg is keresni. Ezzel persze nincs is semmi baj, feltéve, ha az ilyen irányú törekvéseik valóban a szabályok általi szorítás enyhítésére irányulnak, nem az elvégzett munka mennyiségi és minőségi mutatóinak a csökkentését irányozzák elő, állapítottuk meg szinte egybehangzóan, végül pedig abban is sikerült közös nevezőre jutnunk, hogy nem feltétlenül kell arra törekednünk, hogy megváltoztassuk mások véleményét, gondolkodását vagy netán értékrendjét, sokkal szerencsésebb, ha csupán megmutatunk nekik valamit abból, ami minket jellemez, ami nekünk fontos, mintegy példaként, amelyet azután követhetnek, vagy el is vethetnek, a döntés szabadsága ugyanis mindenkinek jár, még akkor, ha a mi olvasatunkban a szabadság korántsem egyenlítődhet ki azzal a mérhetetlen felelőtlenséggel, amivel manapság oly gyakran találkozhatunk.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
