„Az élet nem sprint, hanem maraton” – elevenedik fel bennem az újévi fogadalmak következtében zsúfolásig telt temerini edzőteremben a szegedi bokszedzőm által januárban oly sokszor hangoztatott idézet. Az év első hónapjában ugyanis mindig megtelt új arcokkal a klub, akik tele voltak bizonyítási vággyal. Nemcsak önmaguk felé, hanem minket, haladó ökölvívókat és az edzőket is le akarták nyűgözni. Az utasítások ellenére bennünket próbáltak követni, esetenként (egy-egy futás során például) még versenyzésre is kísérletet tettek. Az egyetemen egy marketingkurzuson mondta a tanárom, hogy ha vállalkozóként olyan sikeresek akarunk lenni, mint a Coca-Cola, akkor kezdőként ne a mostani marketingjüket másoljuk. Azt a mintát alkalmazzuk, amit akkor használtak, mielőtt nagyok lettek volna. Hosszú évek kemény munkájával megszerzett mozgáskultúrával és technikával, gondosan felépített izomzatú és kondíciójú sportolóval egy kezdő nehezen tudja felvenni a versenyt, sikerélményt sem szerez túl könnyen. Példaképekre természetesen szükség van a közvetlen környezetünkben is, ám a köztünk és közte levő szakadék gyakran oly mély, hogy könnyedén beleesünk.
A rossz stratégia megválasztásának eredménye az lett, hogy februárban az újonnan érkezett edzőtársak száma napról napra csökkenni látszott, mígnem végül – néhány kivételével – teljesen eltűntek. Valahogy így működik ez a való életben is. A modern lét és a közösségi média növelte a ránk nehezedő nyomást, folyamatos produktivitásba hajszolva bennünket. Mindig látunk valakit a világhálón, aki szebb, valakit, aki ügyesebb, gyorsabb, okosabb nálunk. A szakadékok betemetésére törekszünk. Azt is mondhatjuk, hogy XXI. században identitásunk központi elemévé a folyamatos hatékonyság válik. Ha éppen olyasmit csinálunk, amit nem találunk hatékonynak és értékteremtőnek, akkor úgy érezzük, hogy vesztegetjük az időnket, nem vagyunk értékesek. Előtör belőlünk a szorongás, a bűntudat, a szégyen és/vagy a lemaradás érzése. Ha egy gép folyamatosan maximális teljesítménnyel üzemel, akkor az anyagfáradás miatt természetesnek vesszük, hogy előbb-utóbb el fog kopni vagy tönkremegy. Magunkkal kapcsolatban azonban nehezen fogadjuk el ezt. Megvannak a határaink, és bizony mi is tönkre fogunk menni, ha állandóan száz százalék felett akarunk teljesíteni. Az embereknek szükségük van a minőségi semmittevésre, a kikapcsolódásra, hogy elmélyedjenek valamiben, miközben nem törődnek vele, hogy az adott tevékenységnek milyen eredménye lesz vagy lehet, hogyan visz közelebb az előttünk lebegő célhoz. Megállás nélkül gyorsan kiégünk. A legtöbb esetben pont ez volt az oka edzőtársaim tiszavirág-életű bokszkarrierjének is.
A kikapcsolódás teljes joggal követel helyet magának a mai modern, rohanó életmódot folytató emberek mindennapjaiban, hiszen lazítás nélkül nemcsak az egészségünket tehetjük tönkre, hanem pszichésen is kizsigerelhetjük magunkat. A kikapcsolódás több, mint évente egyszer egy nyaralás és néhány hétvégi kiruccanás. Az élet szerves részeként kell beépíteni a mindennapokba. Legyen a pihenés, kikapcsolódás olyan fontos, mint a légzés, és ne csak egy opcionális extra! Ahogy Paulo Coelho írta Az íjász című könyvében: „Az íjász nem mindig választhatja meg a harcmezőt, ezért újra kell kezdened a gyakorlást, hogy a kedvezőtlen körülményekre is felkészülj. Menj tovább az íj útján, hiszen az egy egész életen át tart. De jegyezd meg, hogy nem elég pontosan lőni: a lélek nyugalma legalább olyan fontos, mint a tökéletes célzás.” Az élet pontosan olyan, mint a maraton: gondosan megtervezett lépések összessége. Hol erősebb, hol gyengébb tempóban kell haladnunk. Egy kezdőnek pedig jóval több lazításra van szüksége, mint egy haladónak.
Nyitókép: (Illusztráció: pixabay.com)
