Százhúsz évvel ezelőtt áprilisban volt húsvét. 1904. április 3-án volt húsvétvasárnap, ami azt jelenti, hogy a nagyböjt február 23-án kezdődött. Bauer Károlyné Úrasszonynak címezve, de a Levelező-Lapon Kedves szüleim! megszólítással élve, az eladósorban lévő kisasszony arról tájékoztatta a szüleit, hogy szerencsésen megérkezett, és bálba készül.
Kedves szüleim!
Szerencsésen megérkeztem. A Lajos jegyét ha meg jön ne hogy utána küldjék mert itt van Pesten csütörtök óta, holnap itt kisegít és hétfőn haza utazik. A Böske néni nagy beteg három hete fekszik nagyon meghütötte magát még a beszéd is nehezire esik a Panus ápolja. A Dezső is itt van Peste. Vasáarnap találkozok vele most kapot üzeletet. Erzsi néni azt izeni hogy ha jön édes apa ne baromfit hozzon mert még Pista bácsi nincs ithol hanem inkább 11/2 kl. karmonádlit. Én ma készülök a bálba majd bál után meg irom hogy mulattam. Majd ha Lajos haza megy szoval többet. Én jól érzem magam. Jozephint és Rózikát csókoltattam. A Néni szivessen fogatta volna Jozephint egy két napra még a bál tart. Kezeiket csokolom testvéreimet szintén. gyermekük Ilonka
Manapság a báli szezonnak egészen más jelentése és jelentősége van – társadalmi esemény ugyan, de kevéssé szól az ismerkedésről, és sokkal inkább a mulatozásról, a jókedvről és a gondtalan kikapcsolódásról. Manapság kevés figyelmet kap, hogy a farsang és a báli szezon egybeesik, és húshagyókeddig tart, amikor pedig végét vetik a mulatságnak, mert másnap, hamvazószerdán kezdetét veszi a nagyböjt.
Éppen ezért olyan értékesek ezek a régi üzenetek. Mindent, ami számított a hétköznapokban és az emberéletben, megtudhatunk belőlük: Bauer Ilonka Pestre utazott a rokonokhoz, mégpedig a böjti időszakot megelőző, minden bizonnyal nagyszabású bálra, a szándék és a cél az ismerkedés lehetett, mert abból alakulhatott ki a férjhez menés. Egy rendes, nem túl okos és semmiképpen sem túlművelt, de igen kedvesnek és szépnek képzelt fiatal lányt ismerhetünk meg – újfent – Bauer Ilonkában, akinek helyesírása hagy némi kívánnivalót maga után, de a szépírásával nincsenek gondok. Ha a képzeletünk nem ellenünk dolgozik, akkor lehetséges, hogy ezen a bálon Bauer Ilonka azzal a fiatalemberrel szándékozott találkozni, aki miatt a kőbányai majálisozás is oly nagy lázban tartotta őt. És akihez nem engedték őt feleségül menni, ami miatt bánatában ellátogatott Dubrovnikba – magával hozva emlékül a Szent Lőrinc erődöt ábrázoló képeslapot –, talán éppen Erzsi nénivel, aki a másfél kiló karmonádlit kérte Ilonka édesapjától. Azon, hogy a pesti rokonok húst kértek, nem csodálkozhatunk, hiszen a vágóhidak igencsak nevesek voltak, példának okáért a Hartmann és Conen Rt. igen hírneves volt, úgy a hazai piacon, mint kivitelben, bár nem annyira a sertés, mint inkább a baromfi és a vadszárnyas volt az erősségük, meg természetesen a tojás. A szabadkai hús minősége messze földön hírneves volt. Mégis úgy vélekedünk, hogy Erzsi néni inkább a jóféle hazaira gondolt, ami ott túrt a szabadkai udvarban, míg utol nem érte a disznósors.
Úgy képzeljük, a vidám Bauer gyerekek mindahányan ott tolakodtak az udvarban a férfiak körül, akik pedig a böllért állták körül. A disznó visított, a gyerekeket biztatták, húznák meg a farkát, de ők röstelkedve, elborzadva, a hidegtől pirosló arccal csak álltak egy kupacban, és nézték, ahogyan a disznó vérét elfolyatják, nézték, ahogyan egyre kevésbé rángatóznak a csülkei, mígnem a hideg hajnalban elillant, felszívódott a levegőégbe a disznó száján kiáramló utolsó páragomolyag is. A gyerekek megrettentek, a felnőttek rivalyogtak, folyt a pálinka, bele a teába, le a férfiak torkán, az asszonyok a rumot töltögették szorgalmasan a saját teájukba, sivalkodás volt, és a hűlő állat párolgó húsának rózsaszínje, ami szinte beragyogta a délelőttöt. Ebből a karmonádliból rendelt másfél kilót Erzsi néni. Ahogy leszállt az este, többet senki sem gondolt a disznóra, az egyre vadabb jókedv egyre hangosabb mulatozást követelt magának a Csernovits utcában, aminek a férfiak és asszonyok megadták magukat. A tizenöt testvér közül talán csak a legkisebb gyermek, Ilonka legfiatalabb öccse nem volt önfeledt és vidám. Képtelen volt ugyanis elfelejteni a lelkét kilehelő disznó megüvegesedett tekintetét, amit az égre vetett, a hideg, szabadkai, januári hajnali égre. Az éppen csak pirkadó égre, amit éppen olyan dúsan árasztott el vöröslő fénnyel a kelő nap, mint amilyen erővel spriccelt az odatartott edénybe a disznó vöröslő vére. Ilonka legkisebb öccse arra gondolt, miközben a melegen duruzsoló kályha melletti ágyában összekucorodott, hogy az eget sohasem lehet megmászni, ahogyan a holdon sem lehet hintázni, ahogyan a napba sem belenézni. Nem tudta eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz. Mint ahogyan ezt életünk utolsó napjáig nem tudjuk eldönti. Vigaszul ma sem, ahogyan az elmúlt százhúsz évben sem szolgált más, mint az a tény, hogy a karmonádli viszont isteni csemege!
