Sohasem szerettem turkálóba járni, használt ruhák között kotorászni akár órákon át, mert állítólag ott kincsekre lehet bukkanni… Ugyan! Nekem álljanak csak szépen sorban a boltban a ruhák, polcon vagy vállfán, tisztán, vasaltan, méret szerint, átlátható rendszerben. Aztán valami megváltozott. Rákaptam a turkálásra. Nem a klasszikus second hand univerzum szippantott be, hanem az újvidéki Nejlonpiac világa ragadott magával. Régóta mondogatják az ismerőseim, hogy milyen remek hely, de hát csak hétvégén működik, és minél korábban érdemes kimenni, mert gyorsan elkapkodják a jó dolgokat – intettek a tapasztalt nejlonosok. Ugyan kinek van kedve még hétvégén is korán kelni? Ráadásul azért, hogy turkáljon… Aztán csak rászántam magam. Nos, van itt minden, ami bármelyik piacon, zöldség, gyümölcs, különféle házi készítésű finomságok, édességek, tejtermékek, tojás, tisztítószerek, elektronikai eszközök és minden, amit műanyagból elő lehet állítani. Aztán ott vannak a használtruha-halmok, mit halmok, valóságos hegyek. Őszintén szólva ezek továbbra is hidegen hagynak, de innen már csak pár lépés, és rábukkanunk a számomra igazán érdekes részre, a kartondobozokra. Dobozok tele élettel, elmúlt életekkel. Ismeretlen emberek hétköznapi holmija és félve őrzött kincsei. Az ütött-kopott kacatok között ott az étkészlet, amelyet csak különleges alkalmakkor, a legnagyobb ünnepeken, a legkedvesebb vendégek kedvéért vettek elő, vagy még akkor sem, az évekig gondosan gyűjtögetett DVD- vagy bakelitlemez-kollekció, az unokáknak tartogatott vagy az általuk már megunt plüssállatok hada, alig használt társasjátékok, puzzle-ok, amelyekből több darab hiányzik, mint amennyi megvan, félig üres parfümök, többéves bontatlan italok valaki vitrinjéből, antik gyertyatartók, különleges porcelánfigurák, réges-régi, megsárgult, főleg német nyelvű könyvek. Lehet, hogy csak én látom úgy, hogy a kopott pléhbögréből egy magányosan élő nagymama itta reggelenként a hársfateát, a viseltes asztalterítő egy békében, együtt megöregedő házaspár asztaláról került ide – talán az asztal is itt van valahol –, vagy hogy a lábosokban és serpenyőkben valaki naponta főzött a családnak, de éppen ez az, ami megragadott az ilyen fajta turkálásban. Minden tárgy egy-egy élet darabkája, és bármilyen szomorú is tud lenni időnként, szeretem rakosgatni a mozaikokat, megpróbálom kitalálni, hogy melyik darab kihez tartozhatott, melyik élet milyen lehetett. Van úgy, hogy magam is kincsre bukkanok a sok-sok, mások számára felesleges holmi között. Vittem már haza örömmel valaki wok serpenyőjét, töltöttem fel házi kekszekkel elárvult süteményesdobozt, lettem látszólag sosem használt poharak új tulajdonosa. Minden alkalommal úgy érzem, ezeknek a tárgyaknak új életet adok.
Minden dobozcsoportnak megvan a maga gazdája, aki kiárusítja az életdarabkákat. A gazdák, mint élet-halál urai, fent ülnek a teherautón, a saját dobozutcáik végében. Aki kihalászott valami számára érdekes dolgot, az árus felé fordulva a levegőbe emeli, ő pedig a jó öreg hasra csapásos módszerrel lekiabál egy összeget. Ha a vevő méltányosnak találja az árat, kifizeti, ha nem, visszateszi a holmit a dobozba, vagy abba, ahonnan elvette, vagy csak úgy találomra, egy másik élet kellékei közé keveri. Ha nem keltél elég korán, már bagóért adnak mindent, „svepopedeeeset, biraj, biraj”, vagyis bármit választhatsz, mindössze ötven dinárért a tied, csak vigyed, ne kelljen összepakolni és a jövő héten újra kihozni. Hazavihetsz egy darabot másvalaki életéből. Aztán egyszer valaki újra dobozba teszi, a te kincseid közé, és talán éppen ugyanide kerül.
Nyitókép: (Illusztráció: pixabay.com)
