A házmester és az ismeretlen férfi tanácstalanul néztek egymásra. Hosszú percek óta csöngettek, kopogtak, dörömböltek a lakás ajtaján, odabentről azonban nem érkezett válasz. Egyre biztosabbak voltak abban, hogy az idős úr, akit keresnek, már nem tud felelni. Attól is tartottak, hogy a kulcs belülről benne van a zárban, hiszen az ember általában gondolkodás nélkül bezárkózik, amikor hazaér, különösen egy ilyen nagyvárosban, ahol a szomszédokat csak látásból ismeri, a kommunikáció pedig a köszönésben kimerül, kiváltképp akkor, ha egyedül él. Hamarosan megérkezett a főbérlő is, az ismeretlenről pedig kiderült, hogy egy távoli rokon, akit a bácsi külföldön élő gyerekei kértek meg, hogy nézzen utána, édesapjuk miért nem reagál napok óta a hívásaikra. Aggódtak, mivel tudták, hogy az apjuk súlyos beteg. A főbérlő is tudta, és tartott tőle, hogy az, ami talán most bekövetkezett, megtörténhet, ám pontosan ezért nem tette ki a lakásból az öreget, meg hát mindig időben fizetett. A kilincset meg sem próbálták lenyomni, arra egyikük sem gondolt, hogy az ajtó akár nyitva is lehet. Pedig nyitva volt. Milyen előrelátó és tapintatos lépés…
Belépve azonnal tudták, hogy nagy a baj, a levegő nehéz volt, a régi falióra ketyegése pedig szinte fülsiketítőnek tűnt a lakás mély csendjében. Egy pillantás a szobára elegendő volt ahhoz, hogy az elhagyatottság keserű valósága rájuk nehezedjen. Az öregemberre a hálószobában találtak rá, békésen feküdt az ágyán, mintha csak aludna. Azonnal hívták a mentőket, akik megállapították, hogy legalább 48 órája eltávozott az élők sorából. Jött a rendőrség meg mindenféle illetékes szervek, akik elszállítják a testet, elintézik az ilyenkor szükséges dolgokat.
A sürgés-forgás, a hirtelen támadt zűrzavar felkeltette a szomszédok érdeklődését is. A kíváncsiságtól hajtva néhányan egész közel merészkedtek, és próbáltak belesni a lakásba, mások, a tapintatosabbak csak a résnyire nyitott ajtóból vagy a függöny mögül kukucskálva figyelték az eseményeket. Aztán lassan mind szótlanul visszahúzódtak, és magukra zárták az ajtót. Lám, senki sem tudhatja, hogy milyen sorsok rejlenek a fal túloldalán vagy a karnyújtásnyira lévő szomszédos ajtó mögött.
A távoli rokon közben értesítette a bácsi gyerekeit, akik a világ másik felén megtörten vették tudomásul a szomorú hírt. A bánat mellett a bűntudat keserű könnyeit is le kellett nyelniük, a távolság mintha megsokszorozódott volna, és most mindennél fájdalmasabbnak tűnt. Egyedül maradtak a gondolataikkal, ahogyan az apjuk is egyedül maradt élete utolsó pillanataiban.
A lakásban az üres falak és a megkopott bútorok őrizték az öregember mindennapjainak szomorú rutinját, megmutatták, hogy a magány már régen beköltözött mellé, az idősebb generációk gyakori sorsa jutott neki is osztályrészül: az elhagyatottság, a gyerekek és a barátok távolmaradása, a szomszédok közönye. Az elmagányosodás csöndes járványként söpör végig a generációkon. Az idősek, akik életük nagy részében tevékenyen élték mindennapjaikat, hirtelen egyedül találják magukat, magányban és elhagyatva, miközben a világ körülöttük forog, ők viszont már csak a peremén állnak.
A főbérlő is eltöprengett egy pillanatra, az együttérzés fájdalmát azonban csakhamar felváltották az olyan gyakorlatias kérdések, hogy ki fogja kifizetni a számlákat, mi lesz az elmaradt bérleti díjjal, hogyan tudná mihamarabb újra kiadni a lakást. Ezek a dolgok váltak elsődlegessé az elhunyt idős ember sorsának és az őt körülvevő magány kérdésének árnyékában. Miközben gondolataiba merülve próbált megoldást találni a problémákra, az édesapja lakásának ajtaja előtt találta magát.
Nyitókép: Pixabay
