Anyádia

Ha van apátia, töprengett egy forró, álmatlan éjszakán Borús Benő, az egykor tehetségesnek kikiáltott szószobrász, akkor léteznie kell anyádiának is. Mindez azért jutott eszébe, mert éppen kilábalóban volt abból a letargikus állapotból, amely menetrendszerűen érkezett a téli hónapokkal, kezdődött a születésnapjának magányos megünneplésével, és vele maradt egészen a nyár beköszöntéig. Ebben az időszakban még arra sem volt képes, hogy elsétáljon a kedvenc borbélyáig, ezért egyre bozontosabb frizurája és kusza arcszőrzete miatt inkább nézett ki hajléktalannak, s egyre kevésbé emlékeztetett arra az ígéretes karrierre számító, jóképű művészpalántára, akinek jobb pillanataiban még mindig hajlamos volt elképzelni önmagát. Mindehhez hozzájárult egyre keservesebb anyagi helyzete is, amihez nemcsak a folyamatosan késő tiszteletdíjak, de saját maga kétbalkezessége is hozzájárult: hiába próbált mindenféle mellékest elvállalni, egy-két hét szerencsétlenkedés után mindenhonnan eltanácsolták.

Bezzeg a régi szép időkben, nosztalgiázott Benő, amikor betűnként fizettek egy-egy jól sikerült szóalkotásért, arról nem is beszélve, hogy az élvonalbeli szószobrászok két-három szobás lakást is igényelhettek a székesfőváros újonnan felépült toronyházaiban. Minderről azonban Benő már csak hallomásból értesült, amikor maga is szobrászkodni kezdett, már drasztikusan csökkentek a honoráriumok, a kevéske bevételből pedig csak arra futotta, hogy egy mosókonyhából átalakított tetőtéri garzonban húzza meg magát illegálisan.

Alkalmi kalandjait is csak végső esetben merte felvinni szerény hajlékába, inkább ő kéredzkedett be csőtörésre hivatkozva átmeneti kapcsolatai hálószobájába. Kéredzkedett, de azt is csak múlt időben, mert az idő múlásával egyre tekintélyesebb sörpocakot eresztett, s valaha dús hajkoronája is igencsak megritkult, ezért hiába próbálta csapni a szelet az összes szembejövő pincérnőnek, sikeres hódításainak a száma a nullához közeledett.

De most mindennek vége, ízlelgette friss szóalkotását Benő, új korszak kezdődik az életében, új szószobrával ismét bizonyítani fogja sokak által kétségbevont zsenialitását, vége a mélyrepülésnek, a nélkülözésnek, búcsút int végre az alkotói válságnak, és beköszönthet az anyádia! Ezentúl nem fogja hagyni, hogy leteperje a depresszió, hogy a kollégái semmibe vegyék a véleményét, a sarkára áll végre, s bármi is lesz a következménye, határozottan kiáll a maga igaza mellett, s mindenkinek visszaszól, aki másként meri gondolni, mint ő. Türelmetlenül várta a reggelt, s elégedetten dörgölgette a tenyerét, amikor kopogtak a bejárati ajtón.

Anyádia, mondta a postásnak, aki egy bírósági idézést akart aláíratni vele, anyádia, mondta a villanyóra-leolvasónak, aki le akarta kapcsolni az elektromos hálózatról, és anyádiát mondott a boltos kisasszonynak, amikor az nem tudott visszaadni az ezresből. A postás, a villanyóra-leolvasó és a boltos kisasszony is értetlenkedve nézték az eddig szelídnek megismert, most viszont zavaros tekintetű szószobrászt, és igyekeztek minél távolabb húzódni tőle. Benő felbuzdulva a kezdeti sikereken, a napilap szerkesztőségébe indult, s egyből a főszerkesztő irodáját vette célba.

Anyádia, kiáltott be jó hangosan az ajtón Borús Benő.

Mondtál valamit?, fordult hozzá szúrós tekintettel a főszerkesztő.

Nem, nem, szabadkozott Benő, csak eszembe jutott valami, s mint aki jól végezte dolgát, gyorsan kisomfordált a helyiségből, arra gondolva, legjobb lesz, ha mégiscsak elhallgat örökre.