Én egy szerencsés ember vagyok! Merész kijelentés, tudom, és ez persze nézőpont kérdése is lehet, vannak jobb időszakok, és van, amikor úgy érezzük, az egész világ ellenünk van, elhagyott minden szerencsénk. Az viszont, ami miatt ezt ilyen bátran állítom, olyan tény, amit nem befolyásolnak az akár naponta változó körülmények. Szerencsésnek tartom magam, amiért ismerhettem a nagyszüleimet. Négyből – amennyi egy embernek általában jár – három az életem része volt. Szerves része méghozzá, nem csak alkalomadtán találkoztam velük. A nagyapám tudta például a legvékonyabb és legízletesebb sonkaszeleteket meg kolbászkarikákat vágni nekem a reggelihez, tulajdonképpen ez volt az egyetlen mód, ahogy egyáltalán hajlandó voltam megenni. A nagymamáim, amellett, hogy azzal a feltétlen szeretettel vettek körül, amellyel csak egy nagyszülő képes, elhalmoztak minden jóval, életbölcsességeik pedig kísérnek, emlékeztetnek, intenek, vigasztalnak, mulattatnak.
Ugyan egyikük sincs már velünk, mégis mindennap eszembe jutnak. Nemcsak akkor, amikor felidéződik bennem a világ legfinomabb mákos kalácsának illata, vagy nehéz pillanatban eszembe jut, hogy mit mondana most a mama, hanem gyakran akkor is, amikor a belvárosban járok. Egy-egy ilyen sétára az utóbbi időben alaposan rákészülök. Nem a tökéletes frizura és smink vagy outfit a fontos számomra, hanem az, hogy mindig legyen nálam némi készpénz. Valaki más nagymamája számára készítem elő. Annak a néninek szánom, aki a művészeti akadémia kerítésének dőlve kéreget, vagy annak, aki a sétálóutca elején üldögélve vár segítséget, ha jut, mind a kettőnek. Aztán virágot veszek azoktól, akik az aluljáró bejáratánál kínálják apró csokraikat. Egyszer az egyiktől, máskor a másiktól választok. Lehajtott fejjel, szégyenkezve, alig hallhatóan kérnek. És én ugyanúgy lehajtott fejjel, szégyenkezve nyújtom oda nekik, amit adhatok. Nem azt átallom, hogy adok, még csak azt sem, hogy néha igen kevéskét, hanem azt, hogy nekik kérniük kell.
Ahhoz még egyszer sem volt bátorságom, hogy bármelyiküket megszólítsam, megkérdezzem a történetüket, de abban az egyetlen pillantásban, amit váltunk, minden benne van. Felvillan az ábrándokkal és tervekkel teli kamasz lány tekintete, megmutatkoznak egy fiatalasszony örömei és nehézségei, beteljesült vágyak és csalódások, törések, veszteségek, az élettől kapott pofonok, de látszik a szeretet és a bizalom, meg ott bujkál a remény szikrája is. Mindez arra az egyetlen pillanatra valami bensőséges kapcsolatot teremt köztünk, úgy érzem, mintha a saját nagymamám nézne vissza rám. Nem tudom, hogyan jutottak erre a sorsra, hogy egy nagyvárosban teljesen egyedül, mások jóindulatának kiszolgáltatva élnek, és a nyugdíjukból nem futja méltó öregkorra akkor sem, ha az aktív éveik nagy részét becsületes, kemény munkával töltötték, tudom, látom, hogy így van. Eltöprengek, hogy van-e vajon családjuk. A gyerekeik talán a jobb élet reményében külföldre mentek, és időközben megfeledkeztek az itthon maradottakról? Lehetséges, hogy az unokáikkal csak néhányszor találkoztak életük során, és az is lehet, hogy nem beszélnek egy nyelvet velük. Ezzel pedig egy rendkívül értékes, sőt bátran állítom, pótolhatatlan emberi kapcsolattól fosztotta meg őket – mondjuk úgy – az élet. Szövetségest, cinkostársat, bizalmast, biztonságos bázist veszítettek, nem csak az unokák…
Tudom, hogy az az egyetlen röpke pillanat, amit alkalomadtán váltunk az utcán, és az a néhány tíz vagy száz dinár nem jelent megoldást a helyzetükre, nem váltja ki és nem pótolja sem az anyagi, sem az érzelmi gondviselést, amelyet a közeli hozzátartozók adhatnának. Én csak egy maréknyi reményt tudok és szeretnék adni ezeknek az elárvult nagymamáknak, megosztani és továbbadni egy darabkát abból a végtelen szeretetből, kifogyhatatlan gondoskodásból, amelyet rám a nagyszüleim által oly bőkezűen mért ki a sors.
Nyitókép: Pixabay
