Évekkel ezelőtt az egyik helyi lapban egy közgazdász írt egy kifogásolható cikket. Egy irodalomtudós a következő lapszámban olvasói reagálásban rámutatott az illető fogalmazási, tartalmi és nyelvi hibáira, amire csakhamar meg is érkezett az érintett dörgedelmes viszontválasza, amely lényegében arról szólt, hogy egyáltalán nem érdemli meg a ledorongolást, hiszen ő egy képzett ökonómus, meglátná, az őt kioktató bölcsész hogyan találná fel magát közgazdasági kérdésekben. Az illető nyilván nem is sejtette, hogy kijelentésével a lényegre tapintott. Az irodalomtudós, éppen azért, mert tudja, hogy nem ért hozzá, nem is fogja beleártani magát közgazdasági kérdésekbe.
Az utóbbi években megtapasztalhattuk, hogy a foci, az újságírás és a politika mellett immár a vírusokhoz és a védőoltásokhoz is mindenki ért, akárcsak a klímaváltozáshoz. Felmerülhet bennünk a kérdés, vajon miért éppen a legkevésbé szakavatottak kommentelgetnek a leggyakrabban az interneten és a közösségi oldalakon, amire relatíve könnyű választ adni: ők nyilván semmi gátlást nem éreznek, fel sem merül bennük, hogy esetleg tévednének, hogy az, amit állítanak, nem biztos, hogy helytálló, hogyan is lehetne, hiszen „hallották a rádióban”, „olvasták egy posztban”, „mesélte valaki sörözés közben”. Innen már nincs messze a világ vége, és gyorsan ráébredünk, hogy mégiscsak lapos a Föld. Már ha ki tudjuk hámozni a magasröptű gondolatokat. Merthogy azon is el lehet töprengeni, miért írnak annyit azok, akik sokszor a helyesírás alapvető szabályait sem ismerik, ám erre is könnyű a válasz: nyilván azért, mert ennek a tudásnak a hiányában azzal sincsenek tisztában, hogy helytelenül írnak. Vagyis ördögi körről van szó.
A jelenség a pszichológiában Dunning–Kruger-hatásként ismert. A szakirodalom szerint olyan kognitív torzításról van szó, ami miatt az emberek okosabbaknak és alkalmasabbaknak érzik magukat, mint amilyenek valójában. A jelenség egyaránt vonatkozik a tudatlanokra, a kevésbé intelligensekre és azokra is, akik egy adott területen járatlanok. A jelenséget a Cornell Egyetem pszichológusai, David Dunning és Justin Kruger fogalmazták meg és bizonyították be először 1999-ben megjelent tanulmányukban. A pszichológuspáros kutatása szerint a nem hozzáértő emberek képtelenek felismerni saját hibáikat és hiányosságaikat, ezért túlbecsülik saját képességeiket, amiből kifolyólag mások szakértelmét sem tudják kellőképpen értékelni. Különösen szerencsétlen helyzet, ha egy szakmailag jól felkészült beosztottnak kevésbé rátermett főnöke van, aki ugyanakkor teljesen meg van győződve szellemi fölényéről.
A Dunning–Kruger-hatás tehát egyféle pszichológiai paradoxon, amely alátámasztja Charles Darwin azon mondását, miszerint „a tudatlanság gyakrabban szül magabiztosságot, mint tudást”, hiszen a hatás értelmében minél alacsonyabb valakinek az adott kérdésben a kompetenciaszintje, annál magasabb az önbizalma. A jelenséggel gyakran találkozunk az életben: a kevésbé hozzáértők tekintik magukat profinak, a szakértők pedig mindenhez fenntartásokkal közelítenek. Az történik ugyanis, hogy minél több ismerettel rendelkezünk, annál több kérdésben döbbenünk rá felkészületlenségünkre. Egészen Szókratészig, aki, mint tudjuk, a következőt állította: „Egyvalamit tudok biztosan, azt, hogy nem tudok semmit.” Tudni azt, hogy semmit sem tudunk, maga a bölcsesség.
Abban a médiatérben, amelyben a legfontosabb „önmagamat adni”, már szinte elítélendőnek számít tudományos tényekre hivatkozni, magasművészetről beszélni, társadalmi értékeket emlegetni. Ha belegondolunk, hogy miféle megnyilvánulásokkal találkozunk nap mint nap, a hozzá nem értők olykor milyen hajmeresztő kijelentéseket tesznek egy adott témában, vagy hogyan próbálnak bennünket meggyőzni valami képtelenségről, mindig jusson eszünkbe Bertrand Russell egyik intelme. Az angol matematikus, logikatudós és filozófus már jóval a Dunning–Kruger-hatás bizonyítása előtt figyelmeztetett bennünket: „Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel.”
Nyitókép: Pixabay
