„A legerősebb terápia maga a boldogság. Hogyan tudunk legkönnyebben boldogságot okozni embertársainknak?” – teszi fel a kérdést a szociálpszichológia tantárgy oktatója az egészségügyi szakos hallhatóknak a Szegedi Tudományegyetem egyik előadótermében. „Pénzzel? Szeretettel? Hatalommal? Empátiával?” – érkeznek sorban a válaszok a túlbuzgó elsőéves diákoktól. Az előadó láthatóan élvezi a hallgatóság tanácstalanságát, s nem kapkodja el a kérdés megválaszolását. „Sokkal egyszerűbb dolgunk van, ha fel akarunk vidítani valakit” – jelenti ki, mire a teremben elhallgatnak a jelenlevők. A tanárnő egy ideig még vár a válaszra, de hiába. „Széles, őszinte mosollyal. Ha mosolyt küldesz, az ráadásul mindig visszatér hozzád” – mondja, majd arra kér bennünket, ha eljutunk a negyedik évünk végéig, a záróvizsga előtt gondoljuk át, melyik az a rizikófaktor, amelyik szinte minden általunk tanult betegségnél szerepel. A feladatról a szociálpszichológia-jegyzetfüzet első oldalára írok emlékeztetőt.
Már három éve porosodik a szekrényem alján a papírhalmaz, amikor a záróvizsgánk előtt újra a kezem ügyébe kerül. A rizikófaktor, amelyik a legtöbb általunk tanult betegségnél szerepel: a stressz. A stressz pedig éppen az örömmel, a nevetéssel, az őszinte mosollyal ellentétes hatást generál a szervezetünkben. A világhírű szerzőpáros, Allan és Barbara Pease A testbeszéd enciklopédiája című könyvben leírják Norman Cousins amerikai újságíró érdekes történetét. A férfinál a hatvanas évek végén az orvosok megállapították: ízületi merevséget okozó csigolyagyulladásban, spondylitis ankylopoetica nevű betegségben szenved, s közölték vele, hogy nem tudnak rajta segíteni. Azt is mondták, hogy amíg meg nem hal, rettenetes fájdalmakat kell elviselnie. Norman erre fogta magát, beköltözött egy szállodába, kikölcsönzött minden humoros filmet a közeli videotékából. Újra meg újra végignézte a vígjátékokat, és úgy nevetett, ahogy a torkán kifért. Féléves nevető-önszáműzetés után teljesen meggyógyult: az orvosok döbbenten konstatálták, hogy a betegségnek se híre, se hamva. Az elképesztő eredmény hatására Norman az Egy betegség anatómiája című könyvét is megírta, amelynek nyomán elindult a mosoly és a nevetés során felszabaduló endorfinok hatásmechanizmusának kutatása. Ezen vegyületek nyugtatják a szervezetet, erősítik az immunrendszert – ez a magyarázata annak, hogy miért beteg olyan ritkán a vidám ember, és miért van annyi baja a panaszkodósnak. Talán éppen erre utalhatott a tanárnőnk első évben szociológiaórán, amikor a mosoly gyógyító erejéről beszélt. Félreértés ne essék, senki nem állítja, hogy el kell kerülni az orvosi kezeléseket, és nevető- vagy mosolykúrára kell vonulnunk. Kétségtelen azonban, hogy a nevetés és a mosoly segíti az egyén mentális egészségét, a mentális egészség pedig szoros kapcsolatban áll a fizikai egészséggel.
A mosoly ráadásul közelebb hozza egymáshoz az embereket, beszélgetést kezdeményez, viszonzásra késztet. Egy őszinte mosoly reményt, energiát ad, boldogabbá teszi az embereket. Aki annak ellenére, hogy semmi kedve hozzá, intenzíven mosolyog, végül jobban fogja érezni magát. Csodálatos módon a mosoly aktusa kiváltja azt a boldogságot, amit megjelenít: a mosolygással arról tájékoztatjuk agyunkat, hogy boldognak kell lennie. Ez afféle tyúk-tojás helyzet. A mosoly ráadásul fertőző: másokban is beindítja a jó érzést kiváltó vegyületek felszabadulását. A váratlan mosolynál semmi sem tudja jobban kibillenteni az embert negatív lelki egyensúlyából. Sohasem tudhatjuk, kinek a napját tesszük szebbé, és milyen hatással lehet egyetlen mosoly valakinek az életére! Mosolyogjunk gyakrabban!
Nyitókép: Pixabay
