Kicsit több, mint fél évszázada zajlott le az első mobilhívás – akkor talán nem is tudtunk róla –, és azóta már régen nem csodálkozunk, hogy beszél a készülék, sőt azon sem, hogy jócskán megokosodott, olyannyira, hogy inkább csak a nevében maradt meg telefonnak, a valóságban mindenfélét tud: számítógép is, egy kicsit már mesterséges intelligencia is belekeveredett. Miért ne állíthatnánk ez utóbbit is, amikor a népnek inkább csak egyéni sejtése van az ember kreálta, de egyre önállóbb gépi alkotóról.
Emlegettük már elég sokszor e hol csodálatosnak, hol félelmetesnek tűnő intelligenciát, de sokkal előbbre nem jutottunk a föltárásában, így nem is róla gondolkodom, hanem sokkal hétköznapibb, elterjedtebb és ismertebb készülékről, az okos mobiltelefonról. Annak ürügyén, hogy a tanév kezdetén nem újabb fejlesztési mérföldkő fordított a világon, hanem épp az okostelefon használatának iskolai korlátozása borzolta föl kisebb-nagyobb mértékben a kedélyeket. Azért különös ez, mert a technika fejlődése rendszerint újabb alkalmazásokat kínál, itt meg „fékezni kezdték” a használatát. Mondhatjuk, hogy az első okostelefon megjelenése után harminc esztendővel.
Világjelenségről beszélünk, nem is térek ki nagyon részletesen az anyaországi helyzetre, mivel ott a legtöbb törvény vagy rendelet a kormányváltás reményét lobbantja lángra az ország lakosságának egyik felében, és már nem is tudjuk, ki akar jobb oktatást, és ki vágyik új kormányra. Hogy mindenfelé káoszos a politika? Nagyon, de az oktatás is, vagy maradjunk csak a telefonhasználat megszigorításánál. Európától Afrikáig vagy Amerikáig országok sokasága mérlegeli, hogy miként lehetne észszerűen szabályozni az iskolai használatát ezeknek az okoseszközöknek. Helyenként az iskolára bízzák; másutt hatalmas (több száz euró) büntetést rónak ki a szülőre, ha a gyerek az iskolában előveszi a telefonját; leggyakrabban pedig a tanítás kezdetén le kell adni a kikapcsolt készülékeket, hazainduláskor pedig mindenki fölveheti. Általában ez utóbbi megoldást szorgalmazzák sok országban, de nem minden városban vagy iskolában egységesen. Persze a tanár bármikor elővetetheti a mobilokat, ha szükségesnek véli. Azt nem tudom, ezen az őszön miért kavart a szokásosnál is nagyobb port a telefonügy – hacsak nem a kormányellenes hangulatot igyekezett/igyekszik szítani az ellenzéki sajtó –, hiszen vannak iskolák, ahol hat-hét éve jól működik a „beszolgáltatós” rendszer mindenféle gond nélkül.
Egyáltalán miért szükséges megregulázni a telefonozókat? Általános vélemény, főként pedig tapasztalat, hogy a telefon elvonja a diák figyelmét az óráról, a tanárról. Mert miért ne éppen órán kellene megkérdezni a baráttól, hogy hánykor találkoznak délután, és marad-e el holnap órájuk. Egy kutatás szerint az amerikai felnőttek naponta átlagosan 344 alkalommal tekintenek rá a telefonjukra, tehát négypercenként. És a gyakori használat a testi és a szellemi egészségnek sem tesz jót, nyilván a diákok esetében sem. Három órát tölteni a telefonon Amerikában sem rövid idő, az iskolai órák pedig újabb nagy lehetőséget kínálhattak eddig. Különösképp, ha körülnéznek a levélszekrényben meg a közösségi média üzenetei között.
Azt senkitől sem hallottam bírálatként, de el tudnám hinni, hogy a telefon jó, de nem becsületes szolgálatot tehet a diákoknak tudásfölmérők alkalmával.
A hozzáértők szerint sok évre lesz még szükség ahhoz, hogy föltárják: a függőség a digitális eszközöktől hogyan hat hosszú távon az akaraterőre, az érvelésre, az emlékezésre…
Tavaly megkérdezték a 94 éves mérnököt az okostelefonról, aki az első mobilhívást indította. Az a véleménye, hogy „az okostelefonok központi szereplői lesznek a nagyszerű jövőnknek”, és megtoldotta: „még mindig a mobiltelefonok forradalmának legelején járunk”.
Mindenesetre okos dolog ráncba szedni az iskolai telefonhasználatot: a közlekedésben régóta ismertek a veszélyei, s bár az emberélet a fontosabb, remélhetőleg a tudás sem mellékes eleme lesz a jövőnek.
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay
