Villámgyorsan kezdett terjedni az interneten a hír egy balesetről, amelyben két autó frontálisan összeütközött egymással. Meg nem erősített információk szerint halálos áldozata is van az esetnek – írták –, majd nem sokkal később frissítették a beszámolót, már biztos, hogy valaki életét vesztette, úgy tudni, egy fiatal nő, egy alig hároméves kisgyermek édesanyja. Valaki, aki az ütközés miatt lezárt úton, a több kilométeresre duzzadt sorban várakozik, meglehetősen tapintatlan módon fényképet is mellékel. Sajnálja is, ami történt, ugyanazzal a lendülettel viszont az elégedetlenségét is kifejezi, amiért neki most várakoznia kell, és nem fog időben odaérni, ahova éppen elindult, mert ki tudja, mennyi idő, amíg helyreáll a forgalom. Több sem kell az internet népének, özönlenek a hozzászólások, a kép alapján próbálják elemezni az eseményeket, rekonstruálni a baleset körülményeit. Pillanatokon belül az ítélet is megszületik, egyesek azonnal tudni vélik, hogy melyik autónak a sofőrje hibázott, mások a felelősség kérdését firtatják, megint mások pedig azt taglalják, mit hogyan kellett volna, illetve mit hogyan nem kellett volna csinálnia a sofőrnek az adott helyzetben. Sőt akadnak, akik már azt is tudni vélik, kik lehetnek az eset érintettjei.
Az emberéletet követelő tragédiánál, amelynek következtében egy édesanya meg egy édesapa elveszítette a gyermekét, egy házastárs a párját, egy kisgyereknek pedig csonka családban kell majd felnőnie, csak ez a meggondolatlan, rosszindulatú ítélkezés, az együttérzés teljes hiánya tűnik borzasztóbbnak, vagy legalább ugyanannyira szörnyűnek.
Ez a jelenség, ez a fajta hozzáállás nemcsak a közlekedési balesetek esetében figyelhető meg, hanem a mindennapi életünkben más területeken is gyakran találkozunk hasonlóval. A közösségi oldalakon bárki gondolkodás és következmények nélkül odafirkantja a véleményét, megmondja a tutit, osztja az észt. Mindenki tudja, hogy ki a hülye – persze mindenki szerint más –, hogy valaki már túl sokat fogyott, ízléstelenül öltözködik, valaki, aki élete első gulyáslevesével dicsekszik, undorítót főzött, és jobb, ha a konyha közelébe sem megy, ránézésre megmondják, hogy a gyermek, akinek valaki éppen a teljesítményével dicsekszik, fel sem érhet az ő csemetéjéhez, és sorolhatnánk a végtelenségig. Sok esetben olyan észrevételeket is megfogalmazunk, amelyeket szemtől szemben valószínűleg nem vágnánk egy másik ember arcába, de az internet pihepuha biztonsága megadja a kellő bátorságot és magabiztosságot.
A szabad véleménynyilvánítás valóban azt jelenti, hogy bárkit bármikor meg- és elítélhetünk pusztán egy hír, cikk, fotó vagy bejegyzés alapján? Amikor egy olyan tragédia történik, mint a fent említett eset, de ennél kevésbé drámai helyzetekben is, a rögtönítélő kommentbíróság felállítása és a virtuális pálcatörés helyett érdemes lenne elgondolkodnunk azon, milyen súlyuk van a mások felett hozott ítéleteknek. A kritizálás és a bírálat helyett talán inkább a megértést és az empátiát kellene gyakorolnunk, hiszen mindannyian tudjuk, és valószínűleg a legtöbben saját bőrükön is tapasztalták már, hogy egy rossz döntés, egy hirtelen mozdulat, egy meggondolatlan lépés egyik percről a másikra megváltoztathatja az életünket. Minden egyes élet hátterében olyan történetek húzódnak meg, amelyeket nem látunk a felületes elemzések mögött. Miközben egy-egy ilyen hír láttán, mint ez a balesetről szóló, már éppen összedörzsölnénk a tenyerünket és megropogtatnánk az ujjainkat, hogy na, most aztán…, egy kisgyermek talán éppen ugyanabban a percben valahol nyűgösen csüng a nagymamáján, és sokadszor ismétli el a kérdést:
– Mikor jön már anya? – És nem érti, a nagyi miért fakad sírva válasz helyett.
Nyitókép: Pixabay
