Nemrég ünnepelte a második születésnapját. Így nevezte, így tartotta számon az évfordulóját annak a balesetnek, amelynek során hajszál híján életét vesztette. Az emlék tíz év után is alig halványult. Ha rágondol, még mindig érzi a hideg, nedves betont a feje alatt, a vér fémes ízét a szájában és azt a kétségbeesett vergődést, ahogyan próbálja felfogni, mi történt vele. Hallja a körülötte lévő emberek sürgölődését, a mentőautó szirénáját, és emlékszik az orvos kérdéseire, amelyekre képtelen volt válaszolni. Élénken élnek benne a kritikus pillanatok, a magatehetetlenség érzése, a kórházban töltött idő és a felépülés hosszú hónapjainak emléke. Maradtak látható jelek, műtéti hegek és sebhelyek a testén, amelyek örökké emlékeztetni fogják az esetre, arra is, hogy megtörtént, de elsősorban arra, hogy a végén ő került ki győztesen. Túlélte a saját halálát, ahogy az egyik kedves ismerőse fogalmaz tréfásan. Nem sértődik meg a vicceken, sőt saját számlájára is tud már poénkodni, ahhoz elég régen történt az eset, az évfordulón azonban mindig emlékezteti magát a történtekre Márai soraival: „Gondold csak el, milyen is lenne egy emberélet és a világ a baleset esélye nélkül? Milyen pökhendin magabiztos lenne, milyen szemérmetlenül gőgös és fennhéjázó! Nem, a baleset lehetősége ott lappang minden pillanatodban, a tárgyak, a helyzetek, az emberek, a vegyi anyagok, a statikus és fizikai képletek: mindez ellened is van. Tehát vigyázz. Ne aggályosan vigyázz, hanem emberi rangodhoz illően, komolyan és tárgyilagosan, nagyon figyelmesen. S mindig tudjad, hogy nem a világ ármánya tört önkényesen ellened, mikor a baleset bekövetkezik, hanem te voltál gyönge, lusta és kicsinyes. Nincs »villamosbaleset«. Csak te vagy, s a villamos és a világrend.”
Évekbe telt, hogy megértse és elfogadja, hogy a baleset nem csupán egy tragédia volt, hanem egy olyan tapasztalat, amely azóta is formálja őt. A sérülések nemcsak a testén hagytak nyomot, hanem a lelkén is. Hosszú időn át érzelmi hullámvasúton érezte magát, haragudott a baleset okozójára, mérges volt azokra, akik azt mondták neki: szerencséd volt. Miféle szerencséről beszélnek ezek? Szerencséje akkor lett volna, ha meg sem történik. Sajnálta magát, sírt, utálta az egész világot, aztán lassan beletörődött, elfogadta a megmásíthatatlant, megbékélt és megbocsátott. Az emlékek, a fájdalom és a gyógyulás folyamata lassan, de biztosan megerősítették. Már tudja, hogy a gyengeség és a hibázás része az emberi létnek, és minden nap, amit megél, egy új lehetőség a tanulásra. A hegek pedig nemcsak fájdalmas emlékek, hanem a túlélés tanúi, a bátorság és a kitartás szimbólumai is. A fájdalom, amit átélt, felnyitotta a szemét: a világ színesebbé, élhetőbbé vált számára, megváltozott az értékrendje is. Megértette, hogy mennyire fontosak az emberi kapcsolatok, a szeretet és a támogatás, amit a családja és a barátai nyújtottak neki a nehéz időkben. Ugyanezek az emberek nem szívesen vesznek részt vele az évforduló megünneplésében, talán nem is értik, miért olyan fontos erre a mindannyiuk számára nehéz időszakra visszaemlékezni, azt sem, hogy nem a fájdalmát élteti, hanem az abból ébredő új életerőt. Tudja, hogy a jövőben még számos kihívás vár rá, de nem retteg tőlük. Az élet minden pillanatára ajándékként tekint, és készen áll arra, hogy teljes mértékben kihasználja a lehetőségeket, és minden egyes napért hálás tudjon lenni.
Márai szavai egyre inkább értelmet nyernek: az élet nemcsak a balesetek elkerüléséről szól, hanem arról is, hogyan találunk erőt és bátorságot a megpróbáltatások után. A múlt tanításaival felvértezve, új szemlélettel éljük meg a jövőt, bátorsággal, hálával és szeretettel, tudva, hogy a legnagyobb győzelem az, amikor az ember önmagát legyőzi.
Nyitókép: Pixabay
