Én nem szeretem a sült gesztenyét. Igen, tudom, ez szinte szentségtörésnek számít, legalábbis a barátnőm szeme igencsak elkerekedett a kijelentésem hallatán, és komoly vívódást okozott számára, hogy ennyi idő után egyáltalán megtartson-e a baráti körében valakit, aki nem szereti a gesztenyét. Aztán persze megbocsátotta a bűnömet, nevetve megvitattuk ennek az előnyeit, hogy én mennyi pénzt spórolok, és neki mennyivel több jut a finomságból, de el is elgondolkodtam: az állítás nem egészen helytálló, legalábbis nem ebben a formában. A sült gesztenye ízét ugyan valóban soha nem tudtam megszeretni, de az illata és a melege számomra is nélkülözhetetlen eleme a sárguló levelek, a ropogós avar, a bágyadt délutáni napsütés és a hosszú, hűvös, egyedül bekuckózós vagy mély beszélgetésekkel töltött esték egyvelegéből összeálló őszi hangulatnak, életérzésnek.
Felnőtt életemben a biztos jele annak, hogy beköszöntött az ősz, az, hogy a komšija – mindenki így hívja a környék gesztenyeárusát – kis bódéjával megjelenik az utcasarkon. Esti sétáink során örömmel üdvözöljük, és ő már önti is a gázláng fölé a friss adagot. Amíg sül, fölé tartom a kezem, hogy megmelegítse kicsit a lelkemet. Ahogy átveszem a forró, gőzölgő papírtasakot, amelybe a szomszéd mindig dob néhány szem ráadást is, elöntenek a gyermekkori gesztenyeemlékek. A sült gesztenye a mindenszentek ünnepével és a halottak napjával, az elhunyt szeretteinkre való emlékezéssel vált eggyé, annak idején ugyanis csak a temetőkapuban lehetett sült gesztenyét kapni. Miután körbejártuk a sírokat, hogy megemlékezzünk azokról, akik fontosak számunkra, otthon asztalhoz ültünk, és mindenki jóízűen eszegette a feketére sült apró gombócokat. Mindenki, kivéve engem, én sohasem tudtam megszeretni a sült gesztenye ízét, viszont éreztem, hogy ott az asztalnál valami fontos dolog történik, nem tudtam, nem értettem pontosan, hogy miért olyan fontos, de semmiképp nem akartam kimaradni belőle. Egymás után bontogattuk ki a falatokat, a legszebbeket mindig mi, gyerekek kaptuk, pedig az sem volt ám finomabb, és közben beszélgettünk. Minden egyes gesztenyéből egy újabb történet pattant ki, minden falattal egy-egy újabb emlékre haraptunk rá, nagyokat nevettünk közben, a nagyi néha sírt is, bár akkor nem értettem, miért, talán neki sem ízlik a gesztenye, gondoltam. Kormos ujjakkal, maszatos arccal, ámulva hallgattam a régi idők történeteit, báli mulatságokról, múltbéli udvarlókról, hosszú katonaévekről, háborús időkről, keserves és örömteli mindennapokról. A szereplők legtöbbjét nem is ismertem, de a közeli hozzátartozókról vagy távolabbi rokonokról szóló sztorik, amelyeket ezeken az estéken a szüleim és a nagyszüleim újra és újra elmeséltek, lassan beépültek a sajátjaim közé, az ő emlékeik az enyémek is lettek.
Az asztal körül azóta több szék is megüresedett, azok a helyek, amelyek valaha családunk fontos tagjai számára voltak fenntartva. Az üres székek egy-egy újabb meglátogatásra váró sírt, újabb virágcsokrot, mécsest jelentenek, és ezzel együtt újabb gesztenyeszemeket is, olyan történeteket, amelyeken nagyokat lehet nevetni, és amelyek időnként már az én szemembe is könnyeket csalnak. Már azt is értem, hogy miért sírt a mama néha a legjóízűbb kacagás közben is. Ma már mindenki a saját asztalánál, szűkebb körben, csendesebben vigadva gesztenyézik, és más lett az íze is, ahogy az emlékek íze is megváltozott. Mégis, amikor a hűvös őszi estéken gesztenyeillat árad a levegőben, és a szomszéd a kezembe nyomja a gőzölgő zacskót, mintha egy pillanatra ismét ott lennék, ugyanazokkal az emberekkel, annál a bizonyos asztalnál. Az emlékek forró héja alatt pedig ott lapulnak a mi történeteink, mint egy-egy apró titok.
Elhamarkodott kijelentés volt azt mondani, hogy nem szeretem, a sült gesztenye ugyanis számomra nem csupán egy étel, nemcsak az őszi esték kelléke, hanem egy kapu is, egy átjáró a múltba. A gesztenyéből sosem fogy el az emlék.
Nyitókép: Pixabay
