Amikor leültek a gyorsétterem egyik asztalához, a nő azonnal észrevette, hogy műanyag evőeszközöket kaptak a vacsorához. Nem volt szüksége nagy jóstehetségre, hogy tudja, mi fog történni, hiszen jól ismerte a férjét, és magában előre mosolygott. Már az első falatnál elkezdődött. Amint a férfi megpróbálta a gyenge minőségű műanyag villát beleszúrni az ételbe, és az kis híján beletört, az arca jobb oldalán megrándult egy izom. Egy olyan izom, amilyen az asszony szerint a férjén kívül senki másnak nincs, és az ő szervezetében is csupán egyetlen funkciót tölt be, a harag kifejezésének az eszköze. Minden egyes alkalommal megjelenik és rángani kezd, újra és újra életre kel, valahányszor a férfit valami felbosszantja. Ott volt reggel is, amikor az autó a hideg időben nem indult elsőre, meg amikor a bankautomatánál valaki – szerinte – szerencsétlenkedett, és feltartotta a sort. Tulajdonképpen, ha jobban belegondolt, a férjét elég sok minden fel tudta bosszantani, például a sorban állás, ha tíz percél hosszabb ideig kell várakoznia, elveszíti a türelmét. A közlekedés is kihozza a sodrából, jaj annak a béna sofőrnek, aki nem indul el abban a másodpercben, ahogy zöldre vált a lámpa, ne adj’ isten utána is csak tötyörög… A férfi állkapcsa megfeszül és nyomban bekapcsol, heves rángással tiltakozni kezd az a bizonyos izom az arcán. Nem látványos jelenség ez, alig észrevehető, talán az asszonyon kívül senkinek sem tűnt még fel, őt viszont mulattatta a dolog. Nem nevette ki a férjét, még magában sem, csupán rendkívül szórakoztatónak találta azt az átalakulást, amin az egyébként békés természetű, jó kedélyű és türelmes ember ilyenkor keresztülmegy, ahogy egy-egy pillanatra kibillen a lelki egyensúlyából, és szalmalángharagjának tüze magasra csap, majd pillanatok alatt el is hamvad. Mulatságosnak, ám egyúttal valami különös módon megnyugtatónak is találta ezt a reakciót. Az apró izomrángás – bár bosszúságot jelez – valahogy a mindennapjaik megszokott részévé vált. Olyan volt, mint egy jól ismert dallam, amit bárhol, bármikor fel lehet ismerni, és ami azt súgja: minden rendben, ő még mindig ugyanaz az ember, akit annyi évvel ezelőtt megszerettem.
A férfi, miközben a villával küzdött, megkezdte szokásos tirádáját:
– Miért nem lehet normális evőeszközöket adni? Ez a villa még egy pudinggal sem bírna el! Fogadok, hogy aki ezt tervezte, az csak napfénnyel táplálkozik!
A nő alig tudta visszatartani a nevetést, ahogy hallgatta a férfi előadását. Egy pillanatra elképzelte, hogy a tervező íróasztalán ott áll egy kis tábla: „Célunk, hogy minden falat küzdelem legyen.” Nyugodtan hátradőlt a székén, és a táskájából előhúzott egy tábori evőeszközkészletet, amit éppen az ilyen esetek miatt szinte mindig magánál tartott, és komoly arckifejezést erőltetve magára a férje felé nyújtotta. Mindkettőjükből kitört a nevetés, és a férfi arcának jobb oldala egy pillanat alatt kisimult, a harag elillant, mint mindig.
Este, miután hazaértek, és a férje már lefeküdt, az asszony a fürdőszobai tükör elé állt, vizsgálni kezdte a saját arcát. Vajon őrá milyen jelek vannak felírva? Talán az az egyre mélyülő homlokránc, ami akkor jelenik meg, ha égen-földön keresi a szemüvegét? Vagy az, ahogy elpityeredik, amikor egy recept nem sikerül úgy, ahogy elképzelte? És vajon a férje észreveszi ezeket, és magában ő is mosolyog? Talán olyan változásokat is lát, amelyeket a tükör nem mutat? És ő is elhúz időnként észrevétlenül ilyen helyzetmentő eszközöket? Azzal a megnyugtató gondolattal feküdt be mellé az ágyba, hogy talán ez az igazi szeretet: hogy észrevesszük a másik apró változásait, az arcán és a lelkében is, de nem teszünk szóvá mindent, csak hagyjuk, hogy a rángó izmok, a halk sóhajok, a csöndek szabadon létezzenek. Hogy beleépüljenek az együtt megélt idő szövetébe.
Nyitókép: Pixabay
