Néhány nappal karácsony után a kofák többsége fáradtan, álmosan pakolta ki a portékáját az asztalra. Nem sok vásárlóra számítottak, hiszen mindenki kiköltekezett az ünnep előtt.
– Jó reggelt, szomszédasszony, hogy telt a karácsony? Magukat is meglátogatták a gyerekek meg az unokák szenteste? Nincs is annál szebb, mint amikor az egész család együtt ünnepel, nem igaz? – szólította meg az egyik asszony a szomszédos pultnál dolgozót, hogy egy kis beszélgetéssel elüssék az időt.
A másik éppen a zöldségeket rendezgette, az asztal túloldalán állt, így nem kellett azonnal válaszolnia, csak félhangosan morfondírozni kezdett. Nincs is szebb, mi? Napokig takarítottam, még mindig fáj a hátam. Sütöttem-főztem, a legjobbat akartam, de a bejgli persze most is kirepedt, minden évben így járok. Azt mondják, nem baj, az a fontos, hogy finom legyen, de a vejem mégis mindig szóváteszi:
– Hogy van ez, mama, ennyi éve gyakorolja a bejglisütést, és mégis mindig kireped? Akkor azon már nem is csodálkozom, hogy a lányának sem sikerül soha.
A lányom erre elpityeredik, a férje meg teli szájjal röhög, hogy ugyan már, ne kapjuk fel a vizet, hiszen ő csak viccelt, hiszen ismerjük. Viccelt, na persze… és mindez még vacsora előtt, éppen hogy megérkeztek. A legnagyobb unokánknak meg már barátnője van, el is hozta bemutatni, éppen karácsonykor, legalább szólhatott volna, hogy neki is vegyek valami ajándékot, ne maradjak szégyenben. A papa persze tudta, csak elfelejtett szólni. Na de az a lány el nem mosolyodott volna semmi pénzért, bárhogy próbáltam kedveskedni neki. Mind a ketten a telefont nyomkodták egész este, ezek a fiatalok nem is hallják, ha szól hozzájuk az ember, minden kérdésre legfeljebb egy igennel vagy nemmel válaszolnak, esetleg csak motyognak valamit. A kicsik meg annyira izgatottak voltak az ajándékozás miatt, hogy nem lehetett velük bírni, alig tudtuk asztalhoz parancsolni őket, és amikor végre sikerült, akkor csak válogattak. Az egyik újabban nem szereti a húst, tavaly még a rántott csirke volt a kedvence, most is azt sütöttem, de nem kellett neki, a másiknak túl sós a krumpli, túl édes a kompót, a mazsolát meg kiköpködi az asztalra, és nem szabad ám rászólni, mert: „Mama, te csak ne szólj bele, hogy mi hogyan neveljük a gyereket!” Ebben nagyon is egyetértenek. Persze, mire egyáltalán asztalhoz tudtunk ülni, a leves már rég kihűlt, mivel a fiamék nem érkeztek meg időben, pedig ők csak ketten vannak.
Kértem a papát, hogy hívja fel, kérdezze meg, hol késnek, de nem akarta magára haragítani őket, olyan érzékenyek. Na, a lányom nem finomkodott, leteremtette az öccsét, hogy visszaél mindannyiunk idejével és türelmével, de szerencsére a mindig jókedvű fiúról lepergett a szemrehányás, egy poénnal lecsillapította a nővérét. Aztán jött az ajándékozás, akkor kezdődött csak az igazi haddelhadd. A két kisebb unokánk még az első csomagot sem bontotta ki, csak megtapogatta, máris eltört a mécses: „Ebben biztos valami ruha van, hiszen puha…” Zoknit vettem nekik, meg sálat, sapkát, hisz tél van, az mindig kell. Az egyik a hálószobába vetette be magát csalódottságában, a másik az asztal alatt bömbölt, mintha világvége lenne. Azzal próbáltam érvelni, hogy mi a papával az ő korukban nagyon is örültünk volna ennek, sőt a papa is zoknit kapott, és nézzék csak, hogy örül neki, de akkor még a lányom is lehurrogott, hogy „Ugyan, anya, hagyd már ezt, már más idők járnak!”, és szaladt vigasztalni őket, hogy majd ő pótolja, amit a mama Jézuskája nem tudott meghozni.
– Hogy mondja, kedveském? Olyan nagy itt a zaj, nem hallom jól – türelmetlenkedik finoman az asszony, aki az ünnep felől érdeklődött, és várja a választ.
– Csak azt mondom – lépett közelebb a másik –, hogy igaza van, valóban nincs is annál szebb, mint amikor karácsonykor együtt a család – válaszolta.
Nyitókép: Pixabay
