Nagyon sok irodalmi mű, művészi alkotás, tudományos munka foglalkozik a magánnyal. Pszichológusok elemzik, szociológusok járják körül a témát, különféle kimutatások készülnek, kutatják a magányosság okait. A legújabb felmérések alapján a világ minden negyedik embere magányos. Ha a Földön 8 milliárd ember él, ez azt jelenti, hogy 2 milliárd ember érzi magát egyedül, kirekesztve a közösségből. Az említett felmérés arról is beszámol, hogy a fiatalok körében jóval nagyobb a magányosok száma, mint az idősek körében. A Föld lakosságának 77 százaléka vett részt a felmérésben, és ami megdöbbentette a kutatókat, az az volt, hogy a legmagányosabbak a 19–29 éves korosztályhoz tartozó fiatalok. Egy professzor ezt azzal magyarázta, hogy a felnőtté válás átmeneti szakaszában levő fiatalok nagyobb bizonytalanságot élnek át ebben a korban, ami elszigeteltséghez, elmagányosodáshoz vezethet.
Így van ez golyóbisunk szintjén, állítják a kutatók, noha a hozzánk érkező képek a nagyvilágból nem feltétlenül erről árulkodnak. De hagyjuk a világot, lépjünk be inkább egy itteni közösségbe, mondjuk, egy faluba. Tudjuk-e, hogy hány magányos ember él például Kupuszinán, Kishegyesen vagy éppen Ürményházán? Milyen számokkal rukkolnának ki az elemzők, ha megvizsgálnának egy-egy ilyen kisközösséget? Nyilvánosságra hoznák-e egyáltalán az eredményeket, vagy csupán rácsodálkoznának, és feltennék a kérdést, honnan ennyi magányos ember ott, ahol mindenki ismer mindenkit. De ismer-e vajon, vagy csak a profilképét ismeri, és a közösségi oldalakra feltett lájkokból következtethet arra, hogy milyen ember a szomszédja, irodalom- vagy vicckedvelő, a húsételek imádója vagy vegetáriánus, a hatalom dicsőítője vagy bírálója, kutya- vagy macskabarát, a tenger vagy a hegyek szerelmese…? Még emlékszem azokra az időkre, amikor mindezt másképpen tudtuk meg egymásról. Kint az utcán, a ház előtti padon üldögélve, vagy a kocsmában, a mozi előtti vagy utáni séta közben, disznóvágások során, lakodalmakban, bálokon, vásárokon, temetéseken… Sőt, ekkor azt is megtudtuk, hogy ki kinek a rokona, kik voltak a felmenői, mivel foglalkoztak, de azt is, hogy kinek csapja a szelet Jóska, és kivel csalja a feleségét Ferkó. „Moravici lányt vesz el feleségül!? Hát nem talált magának idevalósit?” „Láttad, hogy Pista milyen szép rózsacsokrot vett a feleségének? Biztosan vétkezett valamit, mert sem házassági évfordulójuk nincs, sem Marcsa születésnapja.” Igen, működött a közösség, mindenki mindenkiről mindent tudott, pedig még vonalas telefonja is csak a doktor úrnak volt. Majd először megszűnt a mozi, utána sorban becsuktak a kocsmák is, a lakodalmak és a bálok is egyre fogytak, disznótor is már alig van, a fiatalok pedig a városokba járnak szórakozni. Lassan magányba merült a falu.
Vagy mégsem? Mert az említett felmérés azt mutatja, hogy nem az idősek a magányosok, hanem a fiatalok, belőlük pedig már alig van a falvakban.
Mi, öregek pedig ülünk a diófa árnyékában, és ma már mi is görgetjük, simogatjuk a mobiltelefonunkat, mert kedveseinkkel már csak így tudunk kommunikálni, egyedül vagyunk, mégsem magányosan. Hogy miért, kérdezik a tudósok. Mert a virtuális helyett nekünk még vannak valódi emlékeink. Kedvesek, szépek, és ha némelyikük fájó is, az sem baj, mert valódi és a miénk. Csak a miénk!
Nyitókép: Pixabay
