– Hogy tud ez téged lekötni? – fordul felém csodálkozva a videójátékozás közben adódott szabad pillanatában a tizenéves kamasz vendégem, amint észreveszi, hogy a képernyőn zajló heves csatározás lármáját teljesen kizárva képes voltam belemerülni egy könyvbe. Kell egy pillanat, amíg visszatérek az ötvenes évekbeli Japánból a jelenbe, és felelni tudok.
– Ha hiszed, ha nem, ez a történet annyira magával ragad, hogy alig hallom a játékodat – mondom, és abból, ahogy felhúzza a szemöldökét, látom, hogy legalább annyira kétkedve fogadja a választ, mint amennyire engem meglepett a kérdés, hiszen számomra az olvasás természetes.
Már egészen kicsi koromban különös vonzalmat éreztem a betűk iránt. Amíg a szomszéd gyerekek délutánonként csapatba verődve játszottak az utcán, a maguk módján fedezték fel a világot, addig én egy egészen másik univerzumra voltam kíváncsi. Arra kértem anyukámat, mielőbb vezessen be a betűk rejtelmes világába, tanítsa meg nekem, melyik jelet hogyan kell leírni és elolvasni, hogyan kössem össze őket egymással, hogy újabb és újabb szavakat adjanak ki. Szerettem volna megfejteni a titkot, amit a betűk rejtenek, kinyitni azt az ajtót, ami addig zárva volt előttem. Viszonylag korán sikerült is megtanulnom olvasni, úgy ötéves lehettem, amikor általános meglepetést keltve a családtagjaim körében, váratlanul bemutattam a tudományomat, hangosan kibetűztem az asztalon felejtett teásdoboz feliratát. És onnantól kezdve nem volt megállás, Grimm- és Andersen-mesék, Minden napra egy mese, magyar népmesék, Marika és Heidi kalandjainak sorozata, később meg már az ifjúsági regények… Magyar könyveket beszerezni abban az időben sem volt sokkal egyszerűbb, mint most. Haragudtam is a szüleimre, amikor egy házaló könyvárustól nem azt a gyönyörű színes mesekönyvet vették meg nekem, amelyikre úgy fájt a fogam, hanem egy unalmas, sárga, pöttyös borítójú kötetet, a Születésnapot Szabó Magdától. Ők már tudták, amit én akkor még nem… Az egyik későbbi kedvenc íróm könyvét tartottam a kezemben. A gyerekkori ösztönöm nem tévesztett meg, a betűk tényleg olyanok voltak, mint a kulcsok, amelyek megnyitották számomra a tudás és a fantázia kapuit, idővel pedig a felnőttek világát is, az érzelmeket és az élet mélyebb kérdéseit fedeztem fel a könyvekben. Örök támaszaim lettek, vigaszt nyújtanak a nehéz időkben, segítenek megnyugodni a zaklatott pillanatokban, menedéket kínálnak, ha arra van szükségem, kikapcsolódást, szórakozást jelentenek, válaszokat adnak a kérdéseimre, és újabb kérdéseket vetnek fel, ismeretlen világokat tárnak elém, és általuk tudok egy-egy pillanatra csöndet teremteni magam körül, lelassítani a rohanó világot és az ennek hatására örökösen nyugtalan lelkivilágomat.
A könyvemből fel-felpillantok a képernyőre és a gyerekre, amint vadul püföli a billentyűzetet, mérgelődik, ha vesztett, vagy örömteli felkiáltásokkal ünnepli a győzelmét. Abban az enyémmel párhuzamos univerzumban minden pillanat intenzív, folyamatosan változik, pörög, új impulzusokat ad, a siker és a kudarc is azonnal bekövetkezik, az érzelmek hevesek. Kivárom a megfelelő pillanatot, hogy visszakérdezzek:
– És te miért szeretsz videójátékozni?
– Azért, mert olyan világokba repít, ahol egy kicsit elbújhatok a valóság elől, és egyedül lehetek, vagy a barátaimmal. Amikor játszani kezdek, minden stressz és idegesség elszáll, ami a mindennapokban ér, és a kíváncsiság is hajt, hogy új kalandokban legyen részem – mondja egy pillanatnyi gondolkodás után.
Elámulok a válaszán. A papíron sorakozó betűk és a képernyőn pörgő pixelharcok világa között ezek szerint nem is olyan nagy a különbség, mint gondoltam?! Számára a játék jelenti azt a menedéket, amit nekem a könyvek. Mindkettő egy-egy átjáró, lehetőség arra, hogy kiszakadjunk a valóságból, és más szemszögből lássuk a dolgokat. Lehet, hogy az oly sokat emlegetett generációs szakadék nem is olyan nagy, mint gondolnánk?
Nyitókép: Pixabay
