Engem úgy neveltek, hogy tiszteljem az időseket. Nem vagyok biztos benne, hogy ez valaha is elhangzott így, szóbeli utasításként, de valahogy ez volt a természetes. A nagyszüleim, a gyerekkori barátaim nagyszülei és a szűkebb környezetemben élő bácsik, nénik többsége, az idő által megszépített emlékeimben egyenesen úgy tűnik, kivétel nélkül mindannyian kedves, szeretetre- és tiszteletreméltó emberek voltak. Mindannyiunkhoz – mindannyiunk alatt azt a nagy csapat utcabeli gyereket értem, akikkel együtt jártam iskolába, együtt játszottunk – volt egy-egy kedves szavuk, egy-egy finom falatjuk, egy jópofa tréfájuk vagy egy vigasztaló bölcsességük. Ezekkel a kedves emlékekkel felvértezve természetesnek tűnik, hogy amikor az internet bugyraiban nemrég az a téma váltott ki heves vitát, hogy az időseknek alanyi jogon, pusztán az életkoruknál fogva kijár-e a tisztelet, határozottan úgy gondoltam, igen, ez nem is kérdés. Csakhogy akkor még nem ismertem Nikola bácsit.
Nikola bácsi az új szomszédunk, aki néhány hónappal ezelőtt költözött ide, közvetlenül a bejárat melletti lakásba, tehát bárki bejön vagy kimegy a házból, az ő ajtaja előtt el kell haladnia. Nos, az öreg Nikola eleinte nagyon kedves és barátságos volt, legalábbis annak tűnt, mindenkivel szóba elegyedett, tövéről hegyére kikérdezte, melyik lakásban él, van-e férje, felesége, gyereke, kutyája, macskája, munkája és így tovább. Ő maga is elmesélte az élettörténetét, rövidesen az egész ház tudta, hogy Oroszországból menekült el a lányával. Ő maradni akart, de a lánya addig unszolta, amíg bele nem egyezett a költözésbe. Műszakvezetőként dolgozott egy gyárban, és a neve valójában Nikolaj, csak a „gyengébbek” kedvéért hajlandó egyszerűsíteni, hogy könnyebben ki tudjuk ejteni. Gyöngébbek pedig, ahogy rövid időn belül kiderült, laknak itt szép számmal, ahogy az is világossá vált, hogy az öreg Nikola nem csupán kíváncsi, hanem rendkívül bőkezű is, ingyen kezdte osztogatni a kéretlen tanácsokat, a megvető pillantásokat, az ítélkező megjegyzéseket és a gúnyos mosolyokat. Legnagyobb előszeretettel a fiatalabb korosztálynak tartott felvilágosítást, mindennaposak lettek a „Fiam, ilyen hozzáállással nem fogod sokra vinni az életben…” vagy „Bezzeg az én időmben…” és „Ti, mai fiatalok nem tudjátok, mi az a szorgalom, az alázat és a tisztelet…” kezdetű hosszadalmas prédikációk. Ha valakinek nincs olyan szerencséje vagy nincs elég gyakorlata ahhoz, hogy sikerüljön észrevétlenül elosonnia az ajtaja és az ajtó mögül mindent látó szeme előtt, akkor biztos lehet benne, hogy ő a következő áldozat, mert Nikola bácsi mindenkin tudna egy kicsit javítani. Aki keveset jár el otthonról, az nem elég szorgalmas, aki túl sokat, az egész biztos, hogy az ideje nagy részét léhaságokkal tölti valamelyik kocsmában, aki későn ér haza, különösen, ha az illető fiatal és egyedülálló, kétségtelen, hogy erkölcstelen életet él.
Néha én sem vagyok elég ügyes, hogy elkerüljem az ingyenes életvezetési és szakmai tanácsadást. Hosszú percekig hallgathatom, hogy hogyan kellene végeznem a munkámat, milyen témákról kellene írnom, és úgy egyáltalán mik az újságíró alapvető feladatai, csak mondja és mondja, én pedig hallgatom. Nem mintha nem lenne véleményem és válaszom, csak nem akarom megsérteni. Nikola bácsi alaposan próbára teszi a türelmemet, a vele való kommunikáció során minden gyerekkori szép emlékből és jó tapasztalatból táplálkozó meggyőződés kevés ahhoz, hogy szilárdan ki tudjak állni a mellett, hogy az időseket márpedig megilleti a tisztelet. És én, aki számára ez magától értetődő volt, akit arra neveltek, hogy udvariasan hallgassa végig az öregeket, itt állok, és próbálom eldönteni, hogy a jólneveltségem ilyen helyzetekben áldás-e vagy átok. Vajon meddig tart a tisztelet, és hol kezdődik az önvédelem? Lehet, hogy egy szép napon megkérdezem erről a bölcs öreg Nikola bácsit.
Nyitókép: Pixabay
