Minden egyes nap futok. Nem mindig van kedvem hozzá, de tudom, hogy szükségem van rá, ezért képes vagyok hajnalban felkelni, és még munkába indulás előtt teljesíteni az aznapra kitűzött távot, vagy épp egy hosszú munkanap után pihenés helyett vagy pihésképpen futócipőt húzok és nekivágok. Nem csupán a testemnek tesz jót a mozgás, hanem a lelkemnek is. A futás számomra nemcsak fizikai tevékenység, nemcsak sport, hanem elengedhetetlen rituálé is, amelyet nap mint nap elvégzek, hogy rendet teremtsek a káoszban. A rohanó világban, a mindennapi szorongás és pörgés közepette, a futás az egyetlen, ami képes megállítani egy pillanatra. Induláskor még velem vannak a napi problémák, de minden egyes megtett méter után egyre kevesebb a gond és a gondolat, már csak a lépéseim ritmusára figyelek, gépiesen teszem egyik lábam a másik után, és az egész világ elcsendesedik. Csak a saját lélegzetvételemet hallom, és azt, ahogy a vér lüktet az ereimben.
Aznap nem volt kedvem a futáshoz, de erőt vettem magamon. Úgy éreztem, februárhoz képest borzasztóan meleg van a városban, pedig még talán a múlt héten is fagypont alatt volt a hőmérséklet. A rakpartra indultam, az a kedvenc helyem. A folyó mentén szeretek a legjobban futni, mert ott úgy érzem, mintha társra találnék, mintha együtt futnék a vízzel. Csendesen haladunk egymás mellett, ki-ki a maga tempójában, nem kell alkalmazkodni egymáshoz, sem versengeni, vagy beszélgetni, mint amikor egy másik futó szegődik mellém. Hirtelen úgy éreztem, mintha megváltozott volna a levegő. Mintha már egy másik helyen, egy másik városban vagy talán egy másik világban járnék. Ezt az érzést nehezen tudtam megfogni, megfogalmazni, talán éppen ezért volt annyira különleges. Egy pillanatra megálltam, de aztán, ahogy futottam tovább, a levegő folyamatosan változott. A talpam alatt éreztem a föld langyos, ébredező melegét, mintha a nyár első simogatása bújna elő a hideg talajból. De alig egy pillanatra, és már jött is a tél, egy jeges szellő, ami átfújt a fák ágai között, mintha a levegő maga is két világ határán ingadozna. És mintha a testem is egyszerre akarta volna elmondani mindkét évszak történetét.
Az a különös érzésem támadt, hogy a természet befogadott és beavatott egy ősi titokba. Szemtanúja lettem a tavasz születésének. Ahogy a nap sugara megérinti a még fagyos földet, valami megmozdul. A tavasz halkan lép be a világba, a levegőt már betölti a friss eső illata, a nyár lehelete, miközben még ott rejtőzik a tél utolsó fuvallata is. Mintha a természet egymástól távol álló világokat hozna össze, egy láthatatlan, titkos táncot járva, melyből létrejön ez a különös, átmeneti évszak. Mintha egyetlen pillanatra az egész világ megpihenne, és átadná magát a tavasznak.
A futás, habár kívülről nézve monotonnak tűnhet, mindig más élmény és mindig valami új. Néha gyorsabb a tempó, néha lassabban tudok haladni, de valahogy minden alkalommal ad nekem valamit. Miközben futottam azon a meleg februári napon, amikor nem is volt kedvem elindulni, és közben próbáltam leküzdeni a gyomromban felgyülemlett savak okozta hányingert, furcsa módon szórakoztatónak találtam, hogy a természet ilyen könnyedén játszik velem, miközben én csak próbálok túlélni a napi rohanásban.
Ahogy minden egyes lépés a tavasz felé visz, valahol mélyen belül még mindig érzem a nyár és a tél szimbiózisát, a tavaszt. És talán ez az, ami újra és újra arra késztet, hogy lépjek ki az ajtón, és folytassam az utat, akkor is, ha éppen nehezebben megy. Mert a futás nem csupán a test megmozgatásáról szól, hanem egy újabb esélyről, hogy felfedezzem a világot, önmagamat és a tavasz illatát, ami ott van minden egyes lépésben.
Nyitókép: Pixabay
