Az újságírói munka egyik legnagyobb előnye számomra a változatosság, az, hogy minden egyes nap tartogat valami újat. Nap mint nap új emberekkel találkozhatok, érdekes történeteket ismerhetek meg, és miközben ezeket megosztom másokkal, rám is hatással vannak. Minden beszélgetés formál, új nézőpontokat ad, és arra késztet, hogy átértékeljem a korábbi meglátásaimat. Néha egyetlen mondat is elég ahhoz, hogy egy történet megragadjon bennem, és ne engedjen el. Sokáig kísért annak a párnak a története is, akik mintegy tizenöt együtt töltött év után határoztak úgy, hogy hivatalosan is összekötik az életüket.
Szűk körű, meghitt szertartást terveztek, csak a legközelebbi hozzátartozóikkal. Arra számítottak, hogy mindenki más is annyira természetesnek veszi a bejelentésüket, mint amennyire ők annak érezték. Osztoztak ugyan az örömükben, viszont sokan nem tudták megállni, hogy ne tegyenek fel kérdéseket, vagy ne fűzzenek megjegyzést a döntésükhöz.
– Miért most?
– Itt volt már az ideje, mire vártatok eddig?
– Előbb kellett volna.
– Ennyi év után már egyáltalán minek?
A sok kérdés és észrevétel meglepte őket – mesélték –, a legtöbb puszta kíváncsiságból, bántó szándék nélkül hangzott el, ők mégis kényelmetlenül kezdték érezni magukat, mintha magyarázkodniuk kellene. Eleinte próbáltak könnyedén válaszolni, humorral reagálni. Olyanokat mondtak, hogy az ilyen döntéseket alaposan át kell gondolni, vagy hogy végre találtak egy hétvégét, amikor mindketten ráérnek, meg különben is, arab országokat vágynak meglátogatni, és ott csak házaspárként aludhatnak közös szobában. Ám egy idő után megelégelték, és minden kérdésre mosolyogva csak ennyit mondtak:
– Azért, mert így döntöttünk.
Újságíróként sok emberrel találkoztam és beszélgettem, számos pár és család történetét hallgattam már végig. Talán én magam is feltettem volna nekik a fentiekhez hasonló kérdéseket, de mire a történetük végére értek, beláttam, ők ketten kivételes egységet alkotnak. Tizenöt év hosszú idő, közös reggelek, vacsorák, viták és kibékülések, könnyek és kacagások, közös álmok és csalódások… És mindezt átvészelték, nem volt szükségük külső megerősítésre, sem családi áldásra, sem társadalmi elismerésre. Megértettem, hogy a házasságkötés számukra nem egy új kezdetet jelent, hanem csupán egy formai gesztus. Egy apró lépés, ami a világ szemében talán nagy dolog, de az ő esetükben semmit sem változtatott azon, amit egymásnak jelentenek.
Elgondolkodtam: mégis miért szólunk bele mások életébe, párkapcsolatába, döntéseibe? Vajon miért van az, hogy egy hosszú, stabil kapcsolatot gyanakvással figyelünk, míg egy néhány hónapos ismeretség után megkötött és hasonlóan rövid idő alatt felbomlott házasságot szinte természetesnek veszünk, és nem teszünk fel kérdéseket. A statisztikákat böngészve, a házasságok jó része meg sem él tizenöt évet, sok esetben pedig talán már a gratulációk mögött is ott bujkált a kétség: Vajon meddig fog tartani? Az ilyen történetek, mint amilyen ezé a páré, valóban sokkal ritkábbak és szokatlanabbak. Talán ezért is volt annyi kérdés.
Ilyenek vagyunk mi, emberek, szeretjük a világot sablonokban látni. Szeretjük, ha a dolgok egy bizonyos rend szerint történnek, ebben az esetben: ismerkedés, lánykérés, esküvő, gyerekek. És ha valaki eltér ettől, ha más sorrendet választ, vagy nem siet, az mintha zavart keltene. Egyesek igazodnak a külső elvárásokhoz, mások a saját útjukat járják. A fent említett eset azt mutatta meg nekem, hogy a legjobb időpont mindig az, amit az ember maga választ, és a legmélyebb kapcsolatok azok, amelyeket nem mások elvárásai tartanak össze, hanem a benne élő két ember. Egy párkapcsolat ugyanis nem közös tulajdon, nem szorul magyarázatra, és senkinek nem jár belőle részesedés.
Nyitókép: Pixabay
