Amikor irodalmi hatásokról kérdeznek, rendszerint indokolatlanul említés nélkül maradnak a gyermekkoromban olvasott művek, holott elsősorban rajtuk keresztül habarodtam bele a betűk csodálatos világába. Ha mai fejjel meg kellene határoznom, ki volt az első író, akinek a műveiért rajongtam, Hans Christian Andersen nevét mondanám. A hókirálynőt sokszor újraolvastam, a mese alapján készült rajzfilm sugárzását pedig mindig izgatottan vártam a tévé előtt.
Több évtized távlatából nézve, a 220 éve született Andersen (1805. április 2.) gyermeki világa óriási hatást gyakorolt rám. Azt írom, gyermeki, de a dán meseíró világa egyáltalán nem olyan, legalábbis mai értelemben véve nem, és talán éppen ebben rejlik nagyszerűségének titka. Andersen nem a felhőtlen boldogság irányából közelítette meg a gyermeki lelket, hanem annak tisztaságát célozta meg ártatlan naivitással szívmelengető, nemritkán borongós témáival.
Érdekes lenne egy gyerekpszichológus vagy egy meseterapeuta véleményét meghallgatni az Andersen-mesék mai olvasatával kapcsolatban. Hogyan értelmezzük napjainkban ezeket a történeteket, amelyek közül nem kevés olyannyira beépült a köztudatba, hogy univerzális kultúránk részeként él tovább. Mit mond nekünk például A kis gyufaárus lány címszereplőjének szívszorító története? Amíg mi otthon a meleg szobában jóllakottan tévézünk, vagy az okostelefont babráljuk, valahol a hideg éjszakában egy gyerek kénytelen mezítláb a betevő falatért fagyoskodni.
A rút kiskacsának hattyúként sértések és megaláztatások egész sorát kell elviselnie a kacsák között, mielőtt még felfedeznék, hogy rútsága kis közösségében tulajdonképpen szépség a nagyvilágban. Mit üzen nekünk ma A rút kiskacsa? Aki kilóg a sorból, az megvetést és kiközösítést érdemel a többiek részéről. Hányan vannak, akiket meg nem értés miatt megbélyegez a környezete? A rossz káderpolitikában is felismerhetjük a jelenséget: amikor valakitől olyan feladat elvégzését várják el, ami neki nemigen fekszik, s közben nem veszik észre, mi az illető erőssége.
Andersen életrajzából tudjuk, hogy folyton a mesékbe menekült, mert igazából csak azokban érezte jól magát. Talán ide vezethető vissza, hogy meséiben bármi életre kelhet, és emberi tulajdonságokat ölthet magára, legyen az porcelánfigura, egy öreg utcai lámpás, nagyravágyó tű, hóember vagy akár egy jóravaló ezüsthúszas. A mesékbe menekült akkor is, amikor apja halálát követően sokat nélkülözött a család, és akkor is, amikor kigúnyolták a magába forduló viselkedése miatt. Meséiben visszatérő motívumok a szegénység, a kirekesztés, a szeretetéhség. Mindaz, amit a meseíró maga is megtapasztalt és átélt.
Andersen meséi rendre ráirányítják a figyelmet az emberi kicsinyességre, jellemhibákra és gonoszságra, ugyanakkor ennek ellenkezőjére is, visszatérő motívumként jelenik meg történeteiben az önzetlen szeretet, akárcsak az, hogy a feltétel nélküli jóság képes enyhíteni a kirótt büntetésen. A mesék zömét egyféle mélabú hatja át. A kis hableány címszereplője hiába áldoz fel minden tőle telhetőt, így sem tudja megvalósítani szerelmét, A rendíthetetlen ólomkatona hősét pedig kalandos életútja után a kályhába vetik, és csak egy kis ólomszív marad utána.
A fenyőfa irigykedve nézte az erdőben idősebb társait, amelyeket kivágtak, hogy árbócrudat készítsenek belőlük. Ő is a tengerre vágyott. Azt sem bánta volna, ha egy meleg szobában díszeleg, pompa és fényesség közepette. Az utóbbi kívánsága egy karácsonyeste megadatik neki. Nem sokkal az ünnep után azonban a padláson találja magát, s ott ébred rá, milyen boldog volt egykor az erdőben. Amikor onnan is kidobják, így kesereg: „Elmúlt, minden elmúlt! Miért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már késő!” Egy marék hamu marad utána. A fenyőfa megindító tanmese az ember képtelenségéről boldog percei felismerésére. Folyton vágyakozunk valami után, közben nem vesszük észre mindazt a szépet, ami éppen történik velünk.
A szomorú hangvételű mesék mellett nem árt Andersen szatirikus hangját is megidézni. A császár új ruhája című klasszikusban két ravasz takács elhiteti az emberekkel, hogy bűvös kelméből készítik a császár új ruháját. Azt mondják, „akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld, azok előtt láthatatlanná válik a kelme”. Nem csoda, hogy a császár közeli munkatársai közül senki sem vallja be, hogy nem lát semmit, így történhet meg, hogy amikor a császár felvonul az új ruhájában, egy kisgyermek kiált fel: „De hiszen nincs is rajta semmi!”
A szociálisan érzékeny Andersen mindig „megvetéssel ír az ostoba gőgről s a szegények és gazdagok közti szakadékról”. Lírai nyelvezetű, több értelmezési horizonttal rendelkező meséi átfogó módon tanítanak az életre. Nem hallgatnak el semmi rosszat, ami történhet velünk, ugyanakkor ráirányítják a figyelmet a jóság fontosságára. Ez lehet a kulcsa annak, hogy kiállták az idő próbáját, és a legtöbb esetben ma is ugyanannyira érvényesek, mint megszületésük pillanatában.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay.com)
