A tanszék közkedvelt oktatójának és ígéretes jövendőbeli adjunktusának számított. Komparatista doktoranduszként szemináriumokat tartott, amelyeken a világirodalom különböző pontjai között vezetett minket egyedi szellemi térképével, hangsúlyozva az irodalom univerzalitását és az analógiák feltárásának művészetét. Mondandóját idézni kellene, hiszen gondolatai úgy öltöttek testet a szavakban, mintha azok is fejezetei volnának egy irodalmi alkotásnak. Erre minden órán képes volt, úgy tűnt, semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy belépjen a saját világába, és onnan közvetítse számunkra a tematikában előírt értelmezhetetlennek tűnő tételek lényegét.
Egyszer a karján gipsszel jelent meg. Teátrálisan elmesélte, hogyan történt szerencsétlen találkozása a figyelmetlen sofőrrel, majd ott folytatta az órát, ahol az előző alkalommal abbahagyta. Úgy tűnt, az erőszakos külső beavatkozás ellenére olyan belső törés nem érte, ami gátolná addigi munkájában, de egyre többet panaszkodott fájó karjára, kizökkentve magát és minket is az összehasonlító irodalomtudomány világából. Szabadkozott kicsit, a megértésünket kérte, és röviden vázolta, hogy a csuklójába nyilalló fájdalom néha olyan erősen tör rá, mintha áramütés érné, és sajnos az éjszakái is sokszor álmatlanul telnek emiatt, ezért is lehet ingerült. Visszaevezve az eredeti mederbe, állapotára rögtön talált irodalmi példákat, némileg bagatellizálta is saját fájdalmát, hiszen – ahogy mondta – az eszmei protagonisták és az őket megalkotó elmék többet is elszenvedtek ennél.
Így oktatott még hetekig. Egyre ingerültebb volt, de az előadásmódja, a szellemi kreativitása mit sem változott. Aztán egyik alkalommal történt valami, eltelt a másfél óra, látszólag úgy, ahogy szokott, mégis éreztük, hogy valami nem került a helyére, hiányzott, más volt, mint addig, de nem tudtuk megmagyarázni az okát. A következő órákon egyre jobban körvonalazódott ez az érzés. Kicsit unalmas, néhány helyen értelmezhetetlen előadássá vált mondanivalója, mintha több pontnál is szeretett volna még néhány mélyebb gondolatban elmerülni, mégis csonka, tankönyvszagú maradt a mondandó, a hallgatókkal is mind ritkábban kezdeményezett eszmecserét, és ha fel is merült néhány kreatív értelmezés, csak nézett a felszólalóra, de a korábbi gyakorlatával ellentétben, nem reagált rá érdemben. Szinte észrevétlenül távolodott el attól a szellemi jelenléttől, amely addigi óráit jellemezte. A félév végéhez közeledve egyik évfolyamtársam megkérdezte tőle, fájlalja-e még a karját, mire az a válasz érkezett, hogy nem érzi már, nem tudja, fáj-e. Nem sok kellett, a ködös kijelentés mellett az is elterjedt, hogy a tanszék közkedvelt oktatója szerhasználó lett.
Úgy hallottuk, a következő tanévben már nem tért vissza oktatni, le sem doktorált és az addigi folyamatos publikációi is megszűntek. Végül úgy maradt meg az emlékezetünkben, mint a rövid karrierű „drogos tanár”. Majdnem eltelt egy évtized, mire ismét hallottam róla, egy vele készült interjút publikált a tanszék, vezetékneve mellett már ott szerepelt a doktori titulus. Úgy látszik, mégis sikerült neki, de vajon mi történhetett vele az utóbbi tíz évben? Gondoltam, az írásból kiderül, így átrágtam magam a hosszú, mégis érdekfeszítő interjún, amelyben egyszerre hétköznapi érthetőséggel, közben már-már irodalmi magasságban fogalmazott, csakúgy, mint régen. Kitért korábbi balesetére is, amelynek következményeit szakmájához híven egy párhuzammal példázta. Úgy fogalmazott – habár ő csupán erős fájdalomcsillapítókat és hangulatjavítókat szedett –, esetében nem vált be a sok neves művész által alkalmazott recept: a szerek nemhogy mélyítették volna belső világát, inkább kizárták őt onnan. Szellemesen megjegyezte, hogy a régi pszichoaktív anyagok sokkal jobbak lehettek a maiaknál, olvassunk csak bele a századfordulós szerzők műveibe. Az interjú végén megkérdezték tőle, fáj-e még a karja, amire szó szerint ezt válaszolta: „Borzalmasan, de inkább élek a fájdalommal, minthogy kívül rekedjek saját szellemi világomon. Megtapasztaltam, és az elviselhetetlenebb volt.”
Nyitókép: Pixabay
