Hét különböző kiadvány porosodik társas magányában jó ideje az ágya melletti puffon, meséli mosolyogva egykori kedves évfolyamtársam, hozzátéve, van közöttük gyakorlófüzet, könyv meg szótár is. Évekkel ezelőtt tette őket oda. Azóta is ott pihennek. Igaz, az évek során fokozatosan nőtt a rakás, olyan könyvek kerültek melléjük, amelyeket mielőbb el szeretne olvasni. Ma már akkora, hogy ha a fal nem támasztaná az egyik, az ágy vége pedig a másik oldalról, alighanem azonnal ledőlne. Pedig a gondosan egymásra helyezett kiadványokból viszonylag stabil oszlopok magasodnak. Csak hát a gravitáció, ugye. Persze elrakhatná őket, mondjuk, nem a könyvespolcokra, mert azokon jó ideje nincs hely egyetlen könyvnek sem, hanem valami stabilabb, megbízhatóbb helyre, ahol úgy tűnhetne, nagyobb becsben vannak, neki azonban – mint mondja – ott vannak a legnagyobb becsben, mert ott nem merülnek feledésbe, tudja, hogy még dolga van velük, csak ki kell hozzá várnia a megfelelő időt.
Ha utánaszámol, az ominózus nyelvkönyveket nagyjából öt évvel ezelőtt vásárolhatta meg, ahogyan mondani szokta, hirtelen felindulásból, amikor az új szakon, amelyre jelentkezett, kimeneti követelményként szerepelt az angol nyelvvizsga. Amikor felvételt nyert, gondolt egyet, felkereste az egyik kedvenc online könyvesboltját, és ahogyan általában tenni szokta, ha valamilyen számára fontos projekthez új könyveket szeretne vásárolni, a kosarába pakolt minden olyan kiadványt, amely az általa keresett címszóhoz tartozott. Így lett éppen hét. Pontosabban nyolc. A nyolcadik azonban egy regényféleség volt. Azt gyorsan ki is selejtezte a többi közül. Nem azért, mert rossz volt, csupán azért, mert nem illett oda. Nem a kitűzött célt volt hivatott szolgálni. A sors fintoraként – jelen esetben talán inkább ajándékaként – azonban nem sokkal később eltörölték a kimeneti feltételek közül a kötelező angol nyelvvizsgát, bár tudta, hogy egyszer majd hasznát veszi az újonnan vásárolt kiadványoknak, hiszen egy nyelvvizsga akkor is hasznos, ha éppen nem kötődik hozzá semmilyen kényszerítő erő, ha senki nem hajtja ostorral az embert, csak hát úgy jóval nehezebb motivációt találnia ahhoz, hogy nekifogjon a feladatnak. Persze, előfordult már, hogy egy-egy porolgatás alkalmával bele-belelapozott az ominózus hetes valamelyikébe, ám gyorsan vissza is tette azt a helyére. Pontosabban az átmeneti helyére, oda, az ágy melletti puffra.
Azt mondja, tudja, hogy előbb-utóbb sorra kerülnek. Csakúgy mint ahogyan az összes többi ott lévő könyv is. És ez nem holmi kincstári optimizmus részéről, hanem realitás, szögezi le határozottan, a kérdés csak az, hogy mikor, teszi hozzá némi elbizonytalanodással a hangjában, ám elképzelésében korántsem meginogva. Igaz, ma már azzal sincs tisztában, hogy az általa vásárolt kiadványok aktuálisak-e még egyáltalán, vagy azóta már megváltozott a nyelvvizsgarendszer, mégsem tartja kidobott pénznek, amit értük fizetett, sőt akkor sem tartaná annak, ha netán úgy alakulna, hogy sohasem jut el a nyelvvizsgáig, hiszen tisztában van azzal, hogy a tudását önállóan is gyarapíthatja, ami legalább olyan fontos, sőt jelen esetben még talán fontosabb is, mint egy elismervény, tanúsítvány vagy bármilyen más hivatalos visszaigazolás.
Annak ellenére, hogy miután – az adott szakon az angol nyelvvizsga mint kimeneti követelmény eltörlését követően – egyetlen felsőfokú nyelvvizsgával is gond nélkül átvehette az oklevelét, ugyanúgy, ahogyan az azt megelőzőt, sőt rövidesen az azt követőt is, vannak pillanatok, amikor úgy érzi, mégiscsak jó lenne valamilyen kényszerítő erő, ami rábírná arra, hogy a következő portörlés alkalmával az ominózus hetes darabjai fölülre kerüljenek, és legyenek heteken, hónapokon át agyonra használva, és miután betöltötték küldetésüket, kissé megtépázva ugyan, mégis büszkén viselt szamárfülekkel heveredjenek vissza átmeneti helyükre, oda, az ágy melletti puffra.
