„(Aki személyiségénél fogva fogékony a határtalan szabadság álmára, az rendszerint az embergyűlöletre és a dühkitörésekre is hajlamos szokott lenni, ha netán megkeseredik az álma.)” Jonathan Franzen Szabadság című könyvéből való az idézet. Olyan regény ez – „A nagybetűs Amerikai Regény” meg „Eposzi léptékű mű a modern világról, szerelemről és házasságról”, hogy csak az első és hátsó borítón szereplő ajánlásokat idézzem, amiből rengeteget lehet idézni, bonmot-vá nemesednek a regénybeli megállapítások, mondatok. Aki az irónia és a józan ész iránymutatása iránt fogékonysággal bír, okvetlenül olvassa el, bár azoknak is ajánlani tudjuk, akik kíváncsiak a „hogyan csinálnak belőlünk majmot?” című, a divatokat és irányzatokat teremtő ideológiák működésére, működtetésére. Kinek mihez fűlik a foga. Csak azok ne vegyék a kezükbe ezt a könyvet (ha eddig még nem tették meg), akik híján vannak az öniróniának, elfogultak, irigyek, elmúltak ötvenévesek, és a fontoskodáson kívül semmit, de egyáltalán semmit nem csináltak soha.
Vannak ebben a remek és szórakoztató, ugyanakkor sziporkázóan okos regényben velünk, kelet-európaiakkal is foglalkozó részek, amikből megtudható, hogy nekünk miért olyan a szabadsághoz való viszonyunk, amilyen, de mégis ezt választottam, mert olyan mondatot kerestem, ami általánosan igaz.
Gyakran elfeledkezünk arról az egyszerű igazságról, hogy a műalkotások egyik nélkülözhetetlen tulajdonsága, hogy általános emberi igazságot képesek megfogalmazni – emiatt értjük Júliát, Annát, Tesst vagy éppenséggel Clarissát. Nem tudom, megfelelően fogalmazok-e így, hogy nem írom le Shakespeare, Tolsztoj, Hardy nevét. Virginia Woolf nevét sem, bár ellene senki nem emelne kifogást. Én viszont kifogást emelek az ellen, hogy írók nevei közt kaparásszunk, mint tyúkok az udvarban, tehát egyikükét sem írom le, amivel tulajdonképpen mindegyikükét leírtam.
Az általános emberi igazság megfogalmazása esztétikai dolog, a buta általánosítás pedig csak buta általánosítás, habár mostanában ezt is művészetnek szokták nevezni, mintegy elmosódnak a különbségek, ha jó az indoklás. Tulajdonképpen az indoklás a lényeg, amit akár értelmezésnek is nevezhetünk.
Eltértem a tárgytól, ami nem esett nehezemre, mivel nincs is tárgya az írásomnak, nem tartottunk olvasási házibajnokságot, vagy ha készülünk erre, akkor viszont annak semmi köze sincs Franzen regényéhez. Vagy mégis? Természetesen lehetséges, hogy minden mindennel összefügg, és akkor a határtalan szabadság álma, ami ifjúkorunk nyarait meghatározta (kinek nem?), esetleg zsörtölődő, kötözködő, rosszindulatú középkorú emberek formájában köszön ránk vissza – mindazok ilyenek, akiknek megkeseredett az álmuk (mert nem nőttek fel sohasem, vagy az édesanyjuk mindent rájuk hagyott). Ha viszont ez így van, s miért ne lehetne így, akkor menekülőre kell fognunk: azoktól, akik világmegváltó eszmékkel várják a nyarat. És kikkel ajánlatos sörözésbe fojtani a kánikulát? Azokkal, akik gyermekkorukban (bármikor volt is az a gyerekkor) könyveket olvastak. Meséskönyveket, regényeket. Indiános, pöttyös, csíkos, delfines könyveket. Olyképpen juthatunk ezen információk birtokába, hogy olvasási házibajnokságot rendezünk. Felidézzük gyerekkorunk olvasmányait – érdemes kipróbálni! Újraértelmeződnek a barátságok, nevetésbe torkollnak a szüleinkkel való beszélgetések, átalakulnak a gyerekeinkkel zajló eszmecserék, és amíg ez történik velünk, megmagyarázhatatlanul, ám csodálatos módon egyformán kezd ragyogni a tekintetünk, járni kezd az eszünk, mondatok jutnak eszünkbe, idézetek, régen elfelejtett kockás irkák, amik a legjobb idézeteket rejtik (valahol a padláson), és összeforrunk, közös alapok teremtődnek köztünk, alapok, amelyekkel nemcsak átevickélhetünk a nyáron, de megérinthet bennünket a boldogság.
De miért van ez így? Mert állítom, hogy így van. Úgy vélem, azért van ez így, mert aki gyerekkora nyarain olvasott, az tisztában van azzal, hogy a határtalan szabadság álma a lelkünkben létező, ám csakis a kereteknek köszönhetően megérthető fogalom. Önmagában szertefoszlik, mint a nyári szünidő üres órái. Csak azokra az órákra emlékszünk, amelyek tevékenységet foglaltak magukban, mégpedig olyan tevékenységet, amiben egyszerre ismerünk önmagunkra, és egyszerre leszünk többek, ez pedig nem más, mint az olvasás, az egyetlen tevékenység, amiben úgy válunk jobbá önmagunknál, hogy közben nem kellett versenyeznünk másokkal.
